White Roses for your Memory

Fehér rózsák… Mióta elmentél tőlünk, minden egyes nap egy szál rózsával emlékezek meg rád, Tizedik.

Meghaltál… S ebben az életben már nem fogsz visszatérni az élők sorába. Már nem fogom látni a mosolygó arcodat, ahogy rám nevetsz… Miért nem tudtam segíteni neked, mint a jobb kezed? Miért…?

Tisztán emlékszek mindenre. Azon a végzetes napon is ugyanitt ültem a szobámban, mikor Yamamoto berontott:

- Gokudera! – lihegte. – Azonnal indulnunk kell! Tsuna veszélyben van!

Döbbenten néztem rá, de valahol nem lepett meg a kijelentése. Folyamatosan győzködtem a Tizediket, hogy nem helyes, hogy egyedül indul el és én segíteni akarok neki, de végül nem hallgatott rám…

„Minden rendben lesz!” – mondtad mosolyogva, s én akkor, abban a percben el is hittem neked. Bíztam benned és az erődben.

Ahogy fölfogtam Yamamoto szavait rögtön elindultam összeszedni minden olyan dolgot, ami egy komolyabb csatához szükséges. A dobozokat, a gyűrűket és valamennyi dinamitot az ellenfél esetleges megtévesztésére. Mikor már mind a ketten harcra készek voltunk, elhagytuk a Vongola bázist, és kint a szabadban, elindultunk a Tizedik megmentésére.

Az erdőn át vezető ösvényen úgy futottunk, ahogy csak bírtunk. Tudtuk kinek az élete forog kockán, s nem akartunk akár egy percet is elfecsérelni. Mindeközben Yamamoto egész végig mutatta nekem az utat, így csak követnem kellett. Egészen addig, amíg valami meg nem zavart minket…

Az erdőt egy hangos pisztolylövés rázta meg.

Egy darabig mozdulni se tudtam, de amint fölfogtam a veszély súlyát, a lábaim szinte ösztönösen indultak el a hang irányába. A háttérből még hallottam, hogy Yamamoto a nevemen szólongat és megpróbál utolérni, de már nem foglalkoztam vele. Szemeim előtt csak egy cél lebegett: minél hamarabb odaérjek, még mielőtt végleg késő nem lesz. Tudom, hogy szükséged van rám.

Az ösvény végül véget ért, a fák eltűntek körülöttem, s egy tisztásra érkeztem, ahol:
- Tizedik! – pillantottam meg rögtön a földön. Az ellenségnek akkor már hűlt helye volt. – Tizedik, jól vagy?

Amint ezt megtettem azonnal megdermedtem.

- Te… te… - ajkaim megremegtek a döbbenettől. Képtelen voltam megszólalni az előttem lévő látványtól.

- …vérzek. – fejezte be helyettem a mondatot halkan, miközben felém fordította a fejét. Arcán egy aprócska mosoly jelent meg, olyan, amelyet eddig már számtalanszor láttam tőle, mégis most nem értettem miért teszi. – Örülök, hogy itt vagy, Hayato. – folytatta, és egyik karjával megpróbálta elérni a sajátom.

A szavai mindent megmagyaráztak. Lassan lehajoltam hozzá, egyik kezemmel megemeltem a fejét, majd mélyen a szemeibe néztem:

- Kérlek, tarts ki, Tizedik! Mindjárt hívok segítséget!

- Nem! – rázta meg lassan a fejét. Az a bizonyos mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról. – Nincs szükségem rá! Nekem most csak rád van szükségem! – azzal átkarolta a nyakam, közelebb húzott magához, mígnem ajkaink össze nem értek.

Éreztem a csókján a vér ízét, a fájdalmat, de valahol a boldogságot is, hogy velem lehet.

Ez volt az utolsó csók, amit tőled kaptam, Tizedik.

Végül lassan eltávolodtunk egymástól, majd hirtelen hátra fordultam. Valaki felénk közelített az erdő sűrűjében. Szinte kész lettem volna azonnal az ellenségre támadni, hogy megvédjem a sebesült Tizediket, de szerencsére erre nem volt szükség. A fák közül Yamamoto bukkant fel kivont karddal:

- Gokudera! Tsuna! Minden rendben? – nézett ránk döbbenten, majd mikor észrevette, hogy csak mi ketten vagyunk a tisztáson, visszahelyezte a kardját a hüvelyébe. Szemei rögtön szomorúvá váltak, ahogy meglátta az előttem fekvő Tizediket.

- A Tizedik súlyosan megsérült. – válaszoltam. Éreztem, hogy a hangom megremeg, hogy magam is nehezen fogom fel a történteket. – Azonnal segítenünk kell neki!

- Gokudera… Sajnos, mi már semmit sem tehetünk… - hajtotta le a fejét Yamamoto, majd leguggolt mellém.

- Hogy?! Meg kell őt mentenünk! Az a feladatom, hogy mint a jobb keze, megvédjem a Tizediket! – buktam ki a szavaitól. Nem értettem mégis, hogy mondhat ilyet. – Nem hiszem el, hogy nem tehetünk érte semmit!

- Hayato… Yamamotonak igaza van… Nincs már sok időm hátra… - szólalt meg a Tizedik halkan. Fáradt szemeivel rám nézett és megpróbált újra mosolyogni.

- Tizedik, ne mondd, hogy… - néztem rá szomorúan.

- Sajnos ebben a világban az én életem is véges… Hiába vagyok a Vongola vezére, én is ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más… Meghalhatok…

- Nem halhatsz meg Tizedik! Kérlek, ne hagyj itt engem egyedül! – kérleltem. Az egész testem remegni kezdett, s lassan azon kaptam magam, hogy a szemeimből könnyek folynak.

- Nem leszel egyedül, Hayato. Soha nem voltál egyedül… - arcán még egy utolsó mosoly tűnt fel, majd lassan lehunyta a szemét és elernyedt a teste.

Egy darabig csak meredten bámultam magam elé, majd megpróbáltam szólongatni, de válasz persze már nem érkezett… Szorosan magamhoz öleltem élettelen testét, szemeimből patakokban folyt a könny. Ki akartam magamból adni az összes felgyülemlett fájdalmat és feszültséget. Legjobban viszont azért sírtam, mert elbuktam, mint a jobb keze, nem tudtam megvédeni őt.

Az utolsó percben sem akartam elhinni, hogy meghalhatsz, Tizedik.

***

Két hónap telt el a történtek óta, de azóta se sikerült teljesen feldolgoznom. Bár elfogadtam az utolsó szavaid, de hiányt, hogy elveszítettelek, semmi sem pótolhatja. Szeretnélek újra átölelni, szeretnélek újra megcsókolni, szeretném, hogy újra együtt legyünk… Bármit megtennék, hogy újra mosolyogva azt mondd: „Köszönök mindent, Hayato” De tudom, már hiába várok, hiába akarom ezeket az érzéseket újra átélni, te már eltávoztál közölünk…

Tizedik, helyes-e egyáltalán az, amit teszek? Helyes-e egyáltalán az, hogy még mindig élek? Vagy talán nekem is jobb lenne élettelenül egy koporsó mélyén feküdni és örökre elfelejteni mindent?

Tudom, hogy nem akarnád ezt. Tudom, hogy azt akarod, hogy éljek és boldog legyek, de nélküled már nem lehetek az…

Mert ebben a világban már minden elveszett… A színek kifakultak, az emberek elhidegültek tőlem, minden szürke és színtelen. Egyedül csak a fehér rózsa él, mely most már mindig érted fog virágozni, Tizedik.