What?! I’m Gokudera-kun’s birthday cake?!

Szeptember 9. – Gokudera-kun születésnapja.

Ahogy minden évben, most is mindenki izgatottan várta ezt a napot és egy apró ajándékkal készült Gokudera-kunnak. Én is így tettem, és már alig vártam, hogy átadjam neki.

A nagy eseményre szinte mindenki eljött, akit a barátomnak mondhatok: Yamamoto, Onii-san, Kyoko-chan és Haru, Lambo, I-pin, Reborn, Dino-san és az emberi (nélkülük már lehet, nem lenne egyben a ház), Bianchi, Fuuta, Chrome, de még a mindig ijesztő Hibari-san is.

Ahogy végignéztem a szikrázó arcukon, én is elmosolyodtam. Ők a barátaim és tudom, hogy mindig számíthatok rájuk. Hálás vagyok a sorsnak, hogy találkozhattam velük, most már nem vagyok Semmirekellő Tsuna. Legalábbis nem annyira, mint régen…

Az ünnepeltre pillantottam, aki éppen Onii-sannal vitatkozott azon, hogy születésnapja alkalmából, muszáj belépnie a boksz-klubba. Őszintén meg tudom érteni őt…

Végül észrevette, hogy éppen őt nézem, összeszedte magát, és rám vigyorgott. Azt hiszem Gokudera-kun az egyik legeslegjobb barátom az összes közül. Bár néha ő is mond fura és ijesztő dolgokat, de tudom, hogy sohasem hagyna cserben. Mindig mellettem van, és ha kell, megvéd.

A boldogságunk viszont csak addig tartott, míg meg nem pillantottuk Kyoko-chan és Haru szomorú arcait:

- Sajnos… - kezdett bele halkan Haru a mondatba.

- Gokudera-kun cicája megette a tortát… - folytatta lehajtott fejjel Kyoko-chan.

- Uri! – pattant föl rögtön a székéből a gazdája, és a konyha felé vette az irányt. Ám Reborn szavaira megtorpant:

- Ne aggódj Gokudera! Akkor a Semmirekellő Tsuna lesz a születésnapi tortád! – mutatott rám az ujjaival.

- Milyen nagyszerű ötlet, Reborn-san! – csillant fel rögtön Gokudera-kun szemei.

„Én legyek a szülinapi tortája? Nem! Én egyáltalán nem akarom ezt” – ráztam meg a fejemet, de abban a pillanatban megragadta a kezem és az emelet felé vezetett. Reborn kérlek, segíts! Kérlek, ments meg! De hiába néztem rá kétségbeesetten, ő csak ironikusan elmosolyodott. Nem tudtam mit tenni, Gokudera-kun egészen a lépcső végéig fogta a kezem. A többiek azóta már biztos aggódnak.

- Fáradj beljebb, Tizedik! – invitált be a saját szobámba, mikor végre elengedett.

- Hogy értette pontosan Reborn, hogy én leszek a tortád? – kérdeztem meg tőle egy kicsit félénken.

- Hamarosan megtudod Tizedik! Biztos, hogy nagyon élvezni fogod! – pirult el enyhén Gokudera-kun.

De akkor még egyáltalán nem tudtam, mi fog történni… Egyáltalán nem tudtam mire gondolt Gokudera-kun. Csak ültem ott és vártam, hogy kiderüljön.

- Le tudnál feküdni az ágyra, Tizedik? – kért meg rá kedvesen.

- Pe-persze! – válaszoltam zavartan, majd megtettem a kérését. Ám már akkor furcsállni kezdtem.

Gokudera-kun fölmászott az ágyra, majd könnyedén átvetette az egyik lábát rajtam, így most a teste körülbelül a derekamnál volt. Mégis miért érzem ettől a szituációtól ennyire zavartan magam? Gokudera-kun csak a barátom, semmi több!

Végül lassan fölém hajolt, zöld szemeivel mélyen az enyémébe nézett, melyek most vágyakozóvá váltak. Mintha azt súgnák: „Nincs mitől félned! Csak bízz bennem!” Biztos teljesen rákvörös lett az arcom a szemei látványától, de főleg attól, ami ez után következett…

Ujjaival elkezdte kigombolni a rajtam lévő felsőt, ami szerencsétlenségemre csak egy ing volt, így könnyedén a bőrömhöz férkőzött. Fogalmam sincs honnan szerezhette, de az egyik zsebéből egy tejszínhabos flakont húzott elő, amit párszor megrázott előttem. Abban a pillanatban megértettem, hogy Reborn, hogy gondolta, hogy én leszek Gokudera-kun tortája, és még kevésbé se akartam. Hiába láttam, hogy ő mennyire szeretné, én nem akartam ezt az egészet. Gokudera-kun még mindig csak a barátom!

Miután jól felrázta a flakont, az egyik szabadon lévő mellbimbómhoz közelített vele és valamennyit rá fújt belőle, az eredményt, pedig egy eperrel díszítette. Szörnyű! Legszívesebben abban a pillanatban elmenekültem volna, de ezt sem a lelkiismeretem, sem a lábai nem engedte. Mi történt a mindig értem aggódó Gokudera-kunnal? Miért nem látja, hogy nem élvezem azt, amit velem tesz? Végül teljesen megadtam magam, elfordítottam a kipirult arcomat és hagytam, hogy azt tegye velem, amit akar.

Éreztem, ahogy fölém hajol, ahogy megeszi az epret és lenyalogatja rólam a tejszínhabot. Éreztem, ahogy a bőrömhöz ér, de hiába mondta azt, hogy biztos nagyon jó lesz, nem volt így. Legbelül csak egy dolgot éreztem: tehetetlen voltam.

Az első mellbimbóm után következett a következő, amit ugyanúgy díszített, mint az elsőt. Ezt is le fogja nyalogatni? Elég volt egy is! Ám hiába kívántam azt, hogy ne tegye meg, ugyanúgy tett, mint az előbb. Nem akarom tudni, mi jön még ez után… Pedig, nem menekülhettem a saját sorsom elöl.

Utoljára még a hasamra húzott egy csíkot, amit szintén a nyelvével tüntetett el, majd közelebb húzódott az arcomhoz, mire én felé fordultam. Gokudera-kun zöld szemeivel találtam szembe magam, és meglepetésemben még a szám is eltátottam. Ezt kihasználva Gokudera-kun hirtelen előre hajolt, majd az ajkait a sajátomra tapasztotta.

Hallottam, ahogyan a tejszínhabos flakon kiesik a kezéből, nagy koppanással földet ér, majd elgurul valamerre a szobában, de ez a jelenlegi helyzetemen semmit se segít. Valahogy megpróbáltam visszacsókolni, a szám és a nyelvem mozgatni, de még sohase volt lányokkal se dolgom, teljesen bénának éreztem magam. Gokudera-kun rá fog jönni, hogy nem is élvezem az egészet…

- Tizedik, valami baj van? – engedte el az ajkaim. Ne, baj van! Lebuktam!

- Gokudera-kun… Izé… Ha szeretnéd még folytatni, akkor nyugodtan! – válaszoltam a lehető legkedvesebb hangon, de inkább zavartnak tűnhettem. Nem akartam megbántani őt.

- Nem Tizedik! Ha nem szeretnéd, akkor én képtelen vagyok folytatni. Én csak… - szorult ökölbe a keze az utolsó mondatra. Az arckifejezése egészen szomorúvá vált.

- Csak? – kérdeztem rá kíváncsian.

Gokudera-kun elfordította a fejét és nagyon sokáig nem válaszolt. Vajon mi az, amit nem tud elmondani nekem? Mi az, ami miatt most szótlan és a saját gondolataiba mélyed? Kérlek, Gokudera-kun, mondd el! Szeretném tudni! Válasz viszont nagyon sokáig nem érkezett.

Végül összeszedte magát és hosszú idő után végre megszólalt:

- Tizedik… Én… Szeretlek téged! – ahogy kimondta a vallomását, teljesen elvörösödött az arca.

Gokudera-kun szerelmes belém?! Nem lehet! Nem lehet, hogy ez igaz legyen! De ha jobban belegondolok, hülyének érzem magam, hogy eddig nem jöttem rá. Hiszen mindig is olyan csodálattal nézett rám, képes volna akár az életét is értem áldoznia, mindig elpirul, ha meglát engem. A jelek mindvégig ott voltak, de én képtelen voltam észrevenni őket. Egy totális idióta vagyok!

- Sajnálom Gokudera-kun, hogy eddig nem jöttem rá, de… - kezdtem bele a mondatomba, majd elgondolkoztam. – Mi lenne ha… Úgy értem, izé… Te és én megpróbálnánk… - de végül csak teljesen megzavarodtam. Mégis hogy mondhattam ilyen hülyeséget?! Az előbb még tiltakoztam, hogy nem akarom, most meg majdnem hogy szerelmet vallottam neki! Mi ütött belém?!

- Tizedik! – ölelt át hirtelen Gokudera-kun, én, pedig teljesen elvörösödtem. – Egész életemben te voltál a legnagyobb ajándék! Te voltál az, aki értelmet adott az életemnek, aki kihozott a végeláthatatlan sötétségből és megmutatta a fényt! Köszönöm Tizedik, köszönöm, hogy találkozhattam veled!

Teljesen meglepődtem azon, amit mondott. Hiszen én is pontosan ugyanígy érzek! Hiszen én is nagyon örülök neki, hogy megismerhettem, és a barátomnak mondhatom. Vajon tényleg mindig csak a barátom? Vagy már több is? Be kell végre vallanom magamnak, hogy mindig is több volt, csak én voltam bolond és menekültem… Mert nem pirultam volna el, nem jöttem volna zavarba a közelségétől, ha nem így lenne. Igen, így igaz! Nem menekülhetek többet az érzéseim elöl! Szeretlek én is Gokudera-kun!

A kezeim fölemeltem, majd átkaroltam őt, a szemem lehunytam és elmosolyodtam. El kell mondanom neki is, mennyire fontos számomra.

- Gokudera-kun! Ne aggódj, én mindig itt leszek neked! – simogattam meg a hátát és kicsit elpirultam.

- Igen, Tizedik! – erősítette meg a szavaimat, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

Így történt, hogy végül a rosszul indult szülinapi torta szerepéből, minden jóra fordult…

***

Másnap reggel viszont teljesen fáradtan és kialvatlanul ébredtem…

Lassan felfogtam, hogy tegnap milyen sorsdöntő esemény történt az életemben, majd lekászálódtam az emeletről, ahol már Anya várt:

- Tsu-kun, nem tudod véletlen hova tűnt a maradék tejszínhab és eper? Már mindenhol kerestem! – nézett rám tanácstalanul.

- Nem Anya, nem tudom. – hazudtam kicsit elpirultan. Én persze legbelül tudtam az igazságot, tudtam, hogy Gokudera-kun tüntette el őket, hogy végre rájöhessek, nem is olyan rossz szülinapi tortának lenni…