The One Last Sin

Hosszú, és fárasztó küldetés ért véget Sawada Tsunayoshinak, a Vongola Tizedik vezérének, és Gokudera Hayatonak, a jobb kezének, s, hogy enyhítsék fáradalmaikat, egy hotelszobát vettek ki. Arcukon nem csak a fáradság jeleit lehetett látni, hanem karcolásokat, horzsolásokat is, és ez főleg a szürke hajú, zöld szemű férfira volt igaz, Gokuderára. Mint a Tizedik Vongola vezér jobb keze, kötelességének érezte, hogy megvédje őt, bár valahol ez a kötelesség kicsit több is volt ennél, ő sem teljesen értette ezt a dolgot. Sokat gondolkozott ezen, amikor egyedül volt, amikor csak ő volt, és a gondolatai, de nem volt képes előrébb jutni. Úgy érezte, hogy nem csak barátként szereti a Főnökét, hanem kicsit többet is érez iránta, de nem tudott ezzel az érzéssel mit kezdeni. Tudta, a Tizedik sohasem viszonozná az érzéseit, és ez sokszor csalódottá tette.

Amikor mindketten beléptek a szobába, akkor is ezen tűnődött. Nem tudta kiverni a fejéből az egészet, és bár fáradt is volt, álmos is, első útja egyből az egyik fotelhoz vezetett. Szinte szét se nézett a helyiségben egyből leült, pedig, érdemes lett volna. Legalább egy pillanatra is.

Az egész szoba antik bútorzatokkal volt tele, a függöny, a szőnyeg, az ágy, minden a régi korok stílusát idézte. Balra, közvetlen az ajtó mellett egy kétszemélyes ágy volt található, barna ágyhuzattal, és odakészített párnákkal, takarókkal. Innen, szemben egy asztal, és két fotel díszítette a szobát, ahol most a két fiatal maffiózó foglalt helyet. A foteleket olajzöld kárpittal vonták be, az asztal, pedig, egy alacsony dohányzóasztal volt, rajta egy hamutartóval, és egy váza vörös rózsával. Körben, a fal mellett, sötétbarna, fa bútorsor állt, vitrinnel, sok polccal, és férőhellyel. Valószínűleg mindre nem is lesz szükségük, főleg, ha nem maradnak sokáig. A szobából még nyílt pár helyiség: egy fürdőszoba, egy konyha, és az utcára néző erkély. Összességében egy elég jól felszerelt hely volt, kettőjüknek tökéletesen megfelelt, és még a Tizedik pénztárcáját sem terhelt meg. Bár, mintha lett is volna olyan dolog, ami megterhelhette volna…

A szürke hajú végül túltett a fáradságán, és kipakolta a zsebei tartalmát. Előkerült az öngyújtója, a cigarettája, a pisztolya, és jó pár dinamit. Harc közben legtöbbször ezeket az eszközöket használta, de leginkább a dinamitokra szakosodott. A teste szinte minden pontján képes volt elrejteni őket, hogy aztán az öngyújtója vagy a cigije lángját használva meggyújtsa őket. Néha a pisztolyát is használta, de ezt főleg akkor, mikor a dinamitok nem voltak elég hatásosak, a célpontot rögtön likvidálni kellett. Mégis most az összes golyót elhasználta. Ahogy visszaemlékezett, eszébe jutott, hogy szinte egy pillanaton múlott most is az életük. Ha ő nem siet a Tizedik segítségére, nem akart bele gondolni sem, hogy mit tett volna az az ellenséges maffia vezér vele. Megfojtotta volna, lelőtte volna, vagy kegyetlen dolgokra kényszeríti őt. Elég volt csak rá gondolnia, a testét máris átjárta a félelem, és a bűntudat újra megfertőzte az elméjét. Aggódott miatta, mert ő volt a jobb keze, aggódott miatta, mert szerette, s most is majdnem elveszítette őt. Egy idiótának érezte magát, amiért nem volt ott időben…

Hogy újra elterelje a gondolatait, a pisztolyáért nyúlt. Kivette az üres tárat, majd kicserélte egy teljesen újra. Sohasem tudhatta, hogy mikor lesz rá újra szüksége, így jobb volt az elővigyázatosság, felkészültség, hiszen a Tizedik itt van még mindig mellette. Ki tudja, lehet az ellenfeleik ide is, idetalálnak, és akkor itt kell megküzdeniük velük. A barna hajú, barna szemű társa nyugodt arccal nézte végig, ahogy a pisztolyával foglalatoskodik, mígnem megtörte a hosszú csendet, és Gokuderához intézte a szavait:

- Jó munkát végeztél ma is, Hayato! – mosolygott szelíden a Tizedik Vongola vezér, azzal a szokásos mosolyával, amivel a legtöbbször látni lehetett. A fiatal, türelmetlen énéhez képest most már sokkal összeszedettebb volt, megkomolyodott, és nehezen lehetett kihozni a sodrából. Nem úgy, mint Gokuderát, aki még most is sokszor fölkapta a vizet, és a harc közben is inkább az érzései irányították.

A férfit nem teljesen tudta meggyőzni a Főnöke szavai. Elismerést érzett, amiért megdicsérte az, akire fölnézett, de már nem volt olyan naiv, mint régen, mikor a Tizedik egyetlen pozitív szava is úgy hatott rá, mintha az egész univerzumot kapta volna meg hirtelen. A több éves egymás mellett élés, a főnök-jobb kéz kapcsolat, az, hogy Gokudera a körülbelül tíz év alatt csak reménykedett, hogy egyszer a Tizedik az övé lesz, az ő lelkesedését is kikezdte.

A barna hajú végül fölkelt a fotelból, és a társához sétált, kezét bíztatóan a másik vállára tette, nyugodt szemeivel rá nézett. Gokudera ezekben a pillanatokban érezte úgy, hogy nem tud szabadulni az érzéseitől, a Tizedik itt van mellette, és a legrosszabb időkben is támogatja őt, és az az aprócska láng, ami a szívében eddig csak pislákolt, most újra föllángolt. Érezte, hogy halványan elpirul, de próbálta ezt leplezni, nem kimutatni. A remény sugarai újra ragyogni kezdtek, pedig csak egy érintés volt. Csak egyetlen érintés volt, és újra meg tudott bocsátani önmagának, a Tizediknek, mindenkinek. Újra tudott szívből szeretni, feledni a rosszat, a fásultságot, és mosolyogni. Be kellett magának vallania, hogy valahol még mindig naiv maradt…

- Ne aggódj ennyit miattam. Nem tesz jót neked. – Még ha ő is álcázni akarta, de a Tizedik arcán is meglátszott, hogy nyugtalan Hayato miatt. Mostanában nem volt valami jó hangulatban, és állapotban, és bár sejtette az okát, segíteni sajnos nem tudott rajta. Csak annyit tudott tenni, hogy mindig bíztatta, támogatta őt, nehogy teljesen belebolonduljon a reménytelenségbe a társa. Megpróbálta nem ezt az aggódó arcát mutatni neki, és mindig mosolyogni rá. Most is így tett, majd hogy kicsit fölfrissüljön, a fürdőszoba felé vette az irányt.

Így, hogy Gokudera Hayato egyedül maradt a szobában, az asztalon lévő öngyújtójáért és cigarettás dobozáért nyúlt, és kisétált velük az erkélyre. Kivett egy szálat a dobozból, a szájába tette, majd az öngyújtóval párszor próbálkozott, mire a cigaretta átvette a lángokat, és meggyulladt. Már nem azért dohányzott, mert ideges volt, és levezette a feszültségét, mint régen, már csak azért, mert teljesen megszokta, és szüksége volt rá a harcok során. Szervezete annyira hozzászokott, hogy nem is tudta volna letenni.

Ahogy hanyagul nekitámaszkodott az erkély korlátjának, és a lenti forgalmat, és a cigije füstölgését nézte, újra megrohamozták az emlékképek. Egyedül volt, ilyenkor nem volt semmi sem, ami elterelte volna az aggodalmait, ilyenkor tudta mindig, csak ő van és a gondolatai, és az óta, mióta eljöttek ebbe a hotelbe, először jutott eszébe az igazi ok, amiért a Tizedik nem lehetett sohasem az övé. A szívében az előbb még hatalmasan égő láng most zavarossá vált, ahogy Sasagawa Kyokora gondolt, a Tizedik barátnőjére, a lányra, aki, ha nem is fizikálisan, de kettőjük közé állt. Tudta, a Tizedik szívből szereti őt, és, ha ritkán is láthatták egymást, mindig mosolyogva borultak egymás karjaiba. Ilyenkor Gokudera úgy érezte, hogy messze van tőlük, hiába nyújtaná a kezét a Tizedik felé, hiába kiabálna rá, nem venné észre sem. Aprónak érezte magát, aki még annyit sem tud megtenni, hogy megszerezze azt, akit szeret, mert olyan erősek voltak ezek a kötelékek, hogy ő már nem tudta szétszakítani őket. Tehetetlenség járta át teljesen a lelkét.

Időközben Sawada Tsunayoshi visszatért a fürdőszobából, és Gokuderát kereste. A szürke hajú meg sem lepődött a látványon, hogy a Főnöke egy szál köntösben tér vissza úgy, hogy valószínűleg nincs alatta semmi sem. Sejtette, hogy mi következik ez után, és a gondolattól fölgyorsult a szívverése, ha másképp nem is, de legalább így szerette volna a Tizediket a magáénak tudni. Belépett a szobába, ahol már Tsuna régen várta őt.

A barna hajú férfi a kétszemélyes franciaágy szélén ült, és az éppen belépő Hayatot figyelte. A köntös rajta nem volt megkötve, bárki, aki a szobában, volt szemügyre vehette az izmos mellkasát, lábát, akár még a férfiasságát is. Haja vizes tincsekben állt össze, és az apró vízcseppeket, a köntöse és az ágynemű anyagai itták be. Bal kezét Gokudera felé emelte, majd, mintha a leghűségesebb kutyáját hívná, bíztatta őt, hogy lépjen közelebb hozzá.

- Gyere, Hayato. Gyere közelebb – hívogatta őt az ujjaival, s Gokudera először teljesen ledöbbent. Szinte földbe gyökerezett a lába, ahogy a Tizedik szemeibe nézett, amelyek most teljesen eltértek a megszokottól. Most egy démont látott bennük, egy éhes démont, aki csak arra vár, hogy kielégíthesse a vágyait, fölfalhassa a prédáját, majd a megmaradt csontjait, a húscafatokat, hanyagul otthagyja, nem is törődve az áldozata érzéseivel. Félt, hogy a következő lépése újra csak csalódottságot, bűntudatot okoz majd neki, de emellett élvezni akarta a Tizedik meleg ölelését, csókját, és a biztonságot adó jelenlétét. Ezek az érzések sokkal erősebben éltek benne, mint a rosszak. Lassan eldobta az összes gátlását, és szinte teljes határozottsággal lépdelt felé.

A Tizedik magabiztos arccal nézte, ahogy a jobb keze megadja magát, és azt teszi, amire kéri, legbelül viszont tudta, hogy bűnt követ el. Tudta, hogy ezzel bántja Hayatot, fölkavarja az érzéseit, megint nem fogja tudni, hogy mit remélhet tőle, de annyira erősen éltek benne az ösztönei is, hogy nem tudott magának nemet mondani. Annyira ritkán láthatja Kyokot, annyira ritkán lehetnek együtt, és ő, pedig, nem tudja megvonni magától a romantikát, és a sexet, hogy Gokuderát használta pótlékként. Hatalmas bűn volt ez, de ő volt az egyetlen személy, aki mindig a közelében volt, és, aki meg is tette neki ezt a kérését. Hirtelen még az is átfutott az agyán, hogyan képes így, ezek után is Kyokora mosolyogni, mikor számtalanszor megtörtént már ez, számtalanszor úgymond megcsalta őt. Váratlanul Gokudera smaragdzöld szemeivel találkozott össze, és magára vonta a határozott arckifejezését.

- Mondd, Tizedik, mit szeretnél? – kérdezte a szürke férfi, akin már egyáltalán nem látszott a kételkedés. Valószínűleg már az ő agyát is átvették az ösztönei, az érzései, megállíthatatlan volt, csak arra tudott gondolni, hogy boldoggá tegye azt, akit szeret.

Válasz nem érkezett. Sawada Tsunayoshi helyette inkább a tettek mezejére lépett, és megragadva Gokudera nyakkendőjét, maga felé húzta, mire ő teljesen fölé került. Egyik kezét a tarkójára helyezte, és szinte kényszeríttette a társát, hogy szenvedélyes csókot váltson vele. Eleinte csak lassan, majd valósággal habzsolta Hayato ajkait, mintha egy édes sütemény lenne, amely egyszerűen nem fogy el, és nem tud betelni vele. Ujjai végigjátszottak a hátán, egészen a hátsójáig, és meglepődve vette észre, hogy túl sok ruha van még a partnerén. Ideje lenne tőlük megszabadulni. Elengedte Gokudera ajkait, majd fölültette őt, játékosan elkezdte kigombolni a zakója gombjait, és, mikor végzett, könnyűszerrel vált meg tőle, mintha csak egy felesleges, zavaró tárgy lenne. Így tett az ingjével, és a nyakkendőjével is, és remélte, partnere most már sokkal kényelmesebben érzi magát. Kimászott Hayato öleléséből, és az ágy távolabbi részén, megadóan elterült. Biztos volt benne, hogy ő követni fogja.

Társa nem tétovázott sokáig, valóban utána eredt, de a Tizedik megfogta a karját, fölemelte, és a legérzékenyebb pontja felé irányította. Hozzá volt már szokva az ilyen mozdulatokhoz, nem riadt meg tőle, hiszen sokszor így kapta az utasítást, hogy mit kell tennie. Lassan birtokba vette a Tizedik férfiasságát, aki ennek hatására hirtelen összeszorította a szemeit és fölnyögött az érintéstől. Ahogy Gokudera látta rajta, hogy jó érzéssel tölti el a partnerét a tevékenysége, folytatta, sőt az eddigi lassabb tempóján egyre csak gyorsított.

Szinte kapkodott a levegő után a barna hajú férfi, ahogy a lábai közt a kéz, egyre csak gyorsabban mozgott. A vágy egyre erősebben a szívébe férkőzött, akarta, hogy egyre többet és többet kapjon Hayatoból. Oldalra fordította a fejét, és szabad prédává tette a nyakát és a fület. Gokudera értette a jelet, rögtön lecsapott rá, nyalogatta, harapdálta az egyébként kényes bőrfelületet, ő pedig, még hangosabb sóhajokkal, nyögésekkel jutalmazta őt. Elméje teljesen elködösödött, csak a kielégülés járt az agyában, amit hamarosan meg is kapott tőle. Teste megfeszült ebben a pillanatban, majd bizsergető érzés járta át, mintha apró tűzijátékok lennének benne, és most fölrobbannának. Lehet Gokudera rejtette el őket benne. Nem tudott most gondolkodni, nem tudott arra sem gondolni, hogy megtette, megtette újra a bűnt, csak Hayatot és az átélt élményt érezte. Ezek az érzések viszont olyan erősek voltak, hogy percekig csak zihált, és vonaglott, kereste a saját énjét.

Gokudera nem tudta teljesen eldönteni, hogy az előző cselekedetével most jót tett vagy rosszat. Ő örült, hogy örömet okozhatott a Tizediknek, de érezte a bűnük súlyát is. Érezte, hogy hiába volt magabiztos, és bátor, most megint megbánta a tettét, megint csak lelkiismeret furdalása van. Azt kívánta, bárcsak visszaléphetne arra a pontra, mikor az erkélyről visszatérve meglátta a Tizediket, amikor az egész elkezdődött, és azt gondolta, másodjára már biztos nem esne kísértésbe. Tűnődve nézte a Főnökét, ahogy összeszedi magát, és lassan talán önmaga lesz, de nem sokáig mardoshatta a szívét a bűntudat lángjai. Az igazi démon, az igazi vadállat csak most ébredt fel a Tizedikben.

A férfi alig tudta fölfogni a történéseket, máris arra lett figyelmes, hogy a Tizedik átvette az irányítást felette, és most ő van alul, a társa, pedig, felül. A torzult szemek újra a szemeibe néztek, a szemek, amelyek előtte nyugodtan néztek rá, és az életet adták neki, most már csak követelőzőknek hatottak. Érezte, hogy ez a Tizedik nem az, akit szeret, és hogy tennie kell valamit, de ebben a pillanatban még a félelem, és a tehetetlenség leláncolta a testét. Egy kar megpróbálta erőszakosan leszedni róla a nadrágot, mire összeszedte a bátorságát, és a sajátjait segítségül hívva, megakadályozta az események rosszabbra fordulását. Bármennyire is szerette a Tizediket, de azt nem hagyhatta, hogy butaságot tegyen, elvégre ő a jobb keze. Lelökte magáról őt, majd felemelte remegő karját, és egy darabig így nézte a Főnökét.

Sajnálta a történteket, hiszen ő volt az, aki az egészbe belement, de akkor még úgy érezte, hogy minden rendben lesz. Sohasem történt eddig még hasonló, így most is úgy hitte, hogy a Tizedik nem veszti el az önkontrolját, és nem akar többet. A másik oldalról viszont igenis veszélyes volt ez az egész, hiszen ott volt a jelen esetben is megtörtént események kockázata. Gokudera hiába szerette őt, a Tizediket igazából csak a sex érdekelte, soha nem akart tőle többet. Csalódott volt, de tudta, hogy most cselekednie kell. Amit tenni készült nem azért tette, mert bántani akarta őt, azért tette, mert szerelmes volt belé, mert segíteni akarta őt, tanítani. Tudta, hogy csak így térítheti észhez a Tizediket.

Az eddig levegőben lévő karja lesújtott, és vörös nyomott hagyott a Főnöke arcán.

Sawada Tsunayoshi, mintha egy rémálomból ébredt volna, először kérdőn nézett Gokuderára, nem értette a helyzetet, majd aggódóvá vált az arca. Hirtelen lepergett róla az a törékeny maszk, amelyet azért alakított ki, hogy Hayato ne lássa rajta, mennyire fáj neki, hogy valójában csak kihasználja őt. Karjai átölelték Gokuderát, szorosan tartották őt, legbelül, pedig kevés kellett ahhoz, hogy elsírja magát. Szüksége volt Hayatora, de tudta, hogy nem így, nem ilyen áron. Ha így tesz, akkor csak mindkettőjüket bántja, és nehezen gyógyuló lelki sérüléseket okoz. Fájt neki a pofon, de hálás volt érte, mert másképp nem jött volna rá, hogy mekkora hibát követ el.

- Bocsáss meg, Hayato! Kérlek, bocsáss meg! – szólalt meg remegő hangon, és még szorosabban ölelte magához a férfit. – Tudom, az én hibám!

- Nem! – rázta meg a fejét a szürke hajú. – Ez a kettőnk bűne. A kettőnk, utolsó, egyetlen bűne, Tizedik… Sem te, sem én, nem vagyunk benne kevésbé hibásak. Ha nem szeretnélek, valószínűleg én sem tudnék lefeküdni veled, nem gondolnám azt, hogy ezzel talán közelebb kerülök hozzád... De tudom, bolond voltam, amiért mindig csak az érzéseimre hallgattam, mindig csak azt gondoltam, hogy ha megteszem veled, akkor minden rendben lesz, és boldog leszek… Nem így történt Tizedik… Végül csak egymást bántottuk… Én is ugyanúgy a bűnünk része vagyok, ahogy te is…

A férfi, ahogy elmondta a szavait, lassan lehunyta a szemét, majd a társa vállára helyezte a fejét. Arcán egy fájdalmas mosoly jelent meg, ahogy belegondolt, hogy végre kimondta az érzéseit, amiket eddig csak féltve őrzött magának. Szívét félig a megkönnyebbülés, és félig a félelem járta át, örült, hogy nyíltan beszélhetett a benne lakozó érzelmekről, de mégis félt, hogy mit fog tenni ez után. Hogyan is élhet azok után, hogy eddig csak reménykedett?

- Igazad van, Hayato – vallotta be halkan a Tizedik. Hangja lenyugodott, miután meghallotta a társa szavait, de annál is jobban fájt neki az, amit tett. Beismerte, és most már tisztán látta, nem folytathatja tovább azt az életet, amit eddig élt, nem bánthatja többé az egyetlen, és hűséges jobb kezét. Hiszen annyi mindennel tartozik neki az életben, hiszen annyiszor megmentette már az életét, és ezek tetejébe ő képes volt számtalanszor becsapni őt. Mégis hogy juthatott el idáig? Újra el akart rajta uralkodni az aggódás, a pánik, de próbálta összeszedni magát, és egy olyan döntésre szánni magát, ami megoldása lehet ennek az egész problémának. – De ne aggódj, én mindent megteszek majd azért, hogy boldog lehess – ígérte meg végül.

Gokudera Hayato nem akart hinni a fülének. A Tizedik ilyesmit mondott neki azok után, hogy ez történt? Hirtelen még azt sem tudta, hogy ezt mire vélje, hogyan értelmezze, de annyiban valamiért biztos volt, kihallotta a hangjából, hogy nem akarna összejönni vele, valamilyen másféle segítségre számíthat tőle. Nem bánta. Valamiért már úgy érezte, hogy nem lenne boldog vele, és a szerelem, amit érzett, most egy gyenge üveggolyókként homokká porladt benne. A láncok, amelyek fogva tartották a szívét, és megbilincselték, most föloldódtak, szabadságot adva neki. Nem tudta leírni azt a nyugodtságot, amit most érzett.

Végül kimászott a Főnöke öleléséből, és kicsit rosszallóan nézett rá, ahogy végignézett rajta. Az aggódó jobb kéz ösztöne még mindig élt benne, így nem tudta szó nélkül hagyni, ahogyan a Tizedik egy szál köntösben, és vizes hajjal ücsörög az ágyon:

- Jobb lenne, ha fölvennél valami ruhát és megszárítanád a hajadat! Még megfázol! – szólt rá hirtelen, mire a férfi kicsit összerezzent. – Lefürdök, utána ellátom a sebeidet is – tette hozzá elmosolyodva.

Ahogy mondta, úgy is tett, és ez a fürdő most igazán jól esett neki. Érezte, mintha a forró víz elmosna minden bánatot, amit eddig érzett, minden bűnt, megbánást, fájdalmat, és a szerelmet is, amit a Tizedik iránt érzett. Nem csak a fárasztó küldetés fáradalmait enyhítette, hanem az egész lelkét tisztította meg, és egy új embernek érezte magát, amikor végre kilépett a fürdőkádból. Egy friss és üde embernek, aki most újult erővel indul neki az élete kalandjainak. Bár a fertőtlenítő hatása kicsit fájt a bőrének, ahogyan a sérüléseire kenegette, de nem érdekelte. Úgy érezte, hogy megérdemli őket, amiért ilyen bolond volt, amiért hagyta magát ennyiszer becsapni. Határozott léptekkel kilépett a fürdőszobából, hogy a Tizedik is megkapja a maga „büntetését”, és ápolásra kerüljenek a küldetésen szerzett csúnya sebei…

****

Körülbelül egy fél év telt el azóta, és Sawada Tsunayoshi nem felejtette el az ígéretét. Az időjárás ez idő alatt hideggé és fagyossá vált, beköszöntött a tél, s a két férfi ebben a havas időjárásban kint sétálgatott az utcán. Mindkettőjükön látszott, hogy most már sokkal nyugodtabbak, nyíltabbak egymáshoz, mint eddig tették, sokat változtatott rajtuk az a bizonyos nyári nap, amikor a Tizedik azt a csúnya pofont kapta a jobb kezétől. Most mégis úgy érezte a férfi, hogy jobb bebizonyosodni arról, hogy hatásosak voltak-e az akkori szavak, tettek, így hirtelen megállt az út közepén, és Gokuderára nézve egy kérdést tett fel neki:
- Mondd Hayato… Hogy érzed magad?

- Hogy érted ezt, Tizedik? Régen kérdeztél már ilyesmit. - A szürke hajú férfi meglepődött a kérdés hallatán, szemöldökét ráncolva nézett vissza rá.

- Mit gondolsz arról a lányról, akit a múltkor bemutattam neked? – tette fel egy kicsit konkrétabban a kérdést a barna hajú, és egy perverz mosoly futott végig az arcán.

- Hát… Öööö… - Kicsit vártalanul érte ez most Gokuderát, és nem is tudta, hogy hirtelen mit válaszoljon. Valójában tetszett is neki a lány, és nehéz volt az újdonsült érzelmeiről beszélnie. – Azt hiszem, megpróbálom vele! – csillantak föl végül a szemei.

- Helyes, Hayato! Helyes! – bíztatta a társát, majd megveregette a hátát. Gokudera magabiztos arccal reagált a tettére, és bólintott egyet.

Hirtelen mind a ketten a tiszta kék ég felé néztek, ahol most a hideg idő ellenére sem volt, egyetlen felhő sem. Mintha az előttük álló utat fürkészték volna, vagy az álmaikat, a jövőt, ami még ismeretlen számukra, de egészen tisztán ott van előttük. Pontosan tudták mind a ketten, hogy ez után mit kell tenniük, támogatniuk egymást, és segíteni. Szinte egyszerre néztek vissza egymásra, és ettől a reakciótól abban a pillanatban mind a kettőjüknek nevetni támadt kedve. Még akkor sem tudták abbahagyni, mikor már újra elindultak az utcán, és a Tizedik már a hasát fogta a röhögéstől. Régen érezték ilyen jól magukat, és bármit meg tudtak volna adni, hogy ezek a boldog napok sohasem múljanak el. Tudták, mint egy igaz barát, mindig számíthatnak majd ez után a másikra…

The Pain of the Secret Love

Talán csak kevesen tudják igazán, milyen érzés az, amikor nem mondhatod el senkinek sem, hogyan is érzel egy bizonyos személy iránt. Csak ti ketten tudjátok, azt a kis titkot, amiről a többiek talán csak sejtik, hogy igaz. Azt a titkot, hogy ti ketten egy boldog pár vagytok.

Igen, Gokudera Hayatohoz, a hűséges jobb kezem és Vihar Őrzőmhöz, már évek óta ilyen viszony fűzött. Senki sem tudott róla, még a Vongolán belül se, de az Őrzőim közül se senki. Nehéz így élni, nehéz egy titkot elrejteni, de nem tudhatja meg más. Félek, akkor már nem úgy néznének rám az emberek, mint régen, amiért az erősebbik nemhez tartozik az, akit szeretek.

Ahogy visszatekintek pár évet a múltba, eszembe jut, hogyan is lettünk végül egy pár, hogyan is jöttünk össze. Hayato már nagyon régóta csak rám várt, csak engem szeretett, és nem tudta tovább magában tartani az érzelmeit, végül bevallotta nekem, hogy szerelmes belém. Persze akkor én még csak egy esetlen fiú voltam, a Semmirekellő Tsuna, és teljesen ledöbbentem a vallomásán. Ám legbelül úgy gondoltam, eleget vártam már Kyoko-chanra, ez a szerelem csak örökké plátói marad, és visszakozva ugyan, de azt mondtam: miért ne próbálhatnánk meg? Már nem is emlékszek, hogy történt, de végül abból az ügyetlen és folyton tiltakozó srácból egy igazi férfi, egy igazi Vongola vezér lett, aki idővel megtörhetetlen szerelmi köteléket kezdett el érezni Hayato iránt. De az idő sajnos túl gyorsan telik ahhoz, hogy minden egyes pillanatára vissza tudjon emlékezni az ember…

Ezek a gondolatok jártak éppen a fejemben, amikor kopogást észleltem az irodám bejárati ajtaján. Szemeim leemeltem a hatalmas üvegablak mögötti tájról, majd megfordultam és elmosolyodtam. Szinte el tudtam képzelni az illető sziluettjét, ahogy egy köteg papírral vagy a legújabb ötleteivel épp engem vár. Miután beengedtem őt, Hayato rögtön a tárgyra is tért:

- Tizedik! Megszereztem az iratokat, amiket kértél! – szólalt meg, olyan formális hangnemben, ahogyan egy beosztott szokott szólni a nála feljebb álló főnökéhez. Mintha nem is lenne köztünk semmi sem… Sem barátság, sem szerelem. Én nem ebbe a Hayatoba szerettem bele évekkel ezelőtt! Én azt a Hayatot szeretem, akinek szerelmes szavakat suttoghatok a fülébe, megölelhetem, megcsókolhatom, és örökké velem lehet…

Az egyik kezem előre nyújtottam, hogy elvegyem Hayato ujjai közül az irathalmazt, majd felpillantottam rá és teljesen ledermedtem. Elég csak a szemeibe néznem és a pillangók már ott röpködnek a gyomromban. Megint elfogott a vágy, és ahogy máskor sem, most se tudtam magam visszafogni. Előre hajoltam és szenvedélyesen megcsókoltam őt. Hayato karja lassan letette a papírokat, majd átkarolt engem, egyre jobban elmélyítve a csókot. El kell őt engednem, nem folytathatjuk tovább, vár ránk a munka, és ami még rosszabb, bármelyik percben benyithatnak és lebukhatunk… Végül borzongva elengedtem az ajkait és elmosolyodva kifújtam a levegőt.

- Bocsáss meg Tizedik, hogy nem tudtam visszafogni magam…! – szólalt meg hirtelen Hayato, mire én összerezzentem. Még mindig a csókja hatása alatt voltam.

- Semmi probléma, Hayato! – huppantam bele fáradtan a fekete bőrszékembe, majd hátradőltem.

- Rendben, Tizedik! Akkor én azt hiszem, megyek is! – és már fordult is volna meg, mikor kinyílt az ajtó és két vidám hang töltötte be az irodámat. Pontosabban Yamamoto, az Eső Őrzőm és Ryohei, a Nap Őrzőm hangjai. Yamamoto nem sokat változott az elmúlt évek során. Még mindig ugyanolyan vidám és mosolygós ember, mint régen is volt, Ryohei pedig kicsit visszafogta magát ugyan, de megőrizte a lelkes természetét. Bár mióta lemondtam Kyokoról, már nem szólítom őt Onii-sannak…

- Extrémül szükségünk van rád, Polipfej! – szólalt meg harsányan Ryohei Hayato felé fordulva, aki csak döbbenten nézett rá.

Hibari és a többiek már a helyszínen vannak, már csak te hiányzol, Gokudera! – folytatta Yamamoto.

Hayato egy darabig habozott, hogy vajon velem maradjon-e vagy inkább a többiekkel tartson, de egy idő után valószínűleg győzedelmeskedett rajta a „Meg kell védenem a Tizediket” – ösztöne, mivel bocsánatkérően meghajolt előttem, majd követte a többieket. Ha tehetném, én is segítenék nekik, de a folytonos munka ideláncol engem ebbe a székbe. Ráadásul én vagyok az ellenség első számú célpontja, s a szóbeszédek szerint a vezérük olyan erős, hogy lehetséges még én se tudnék elbánni vele. Persze az Őrzőim se ellene harcolnak, csak gyengébb embereivel. Byakuran rajtam kívül – egyelőre fogalmam sincs miért –, de a Vongola gyűrűkre is vadászik. Nem tudom mi célja lehet velük, de megeshet, hogy végső döntésként meg kell semmisítenem őket…

*****

Elmentek… Hayato és vele mindenki más elment, és egyedül maradtam az irodában. Muszáj most már a munkával foglalkoznom. Kicsit közelebb húztam az asztalhoz a fekete bőrszéket és leemeltem egy papírlapot a halmaz tetejéről. Ám alig kezdtem el olvasni a tartalmát, az agyam már egyáltalán nem a papírlapra nyomtatott hivatalos szövegre koncentrál. Gondolataim már teljesen más felé kalandoztak, és egy idő után azon kaptam magam, hogy csak olvasok, de egyáltalán nem tudom, hogy mit.

Végül megszorítottam a kezemben a papírlapot és föladtam, hogy be tudom fejezni így. Miért? Még ilyenkor se tudom elfelejteni Hayatot… Alig ment el egy fél órája és máris hiányzik. Máris azt akarom, hogy itt legyen, és ha nem is romantikusan összebújva, de a jelenléte is kárpótolná azt a magányt, amit itt most az üres irodámban érzek. Jelenleg ennyivel is tökéletesen elégedett lennék…

*****

Már egész alacsonyan járt a Nap és túlságon besőtédett, ahhoz, hogy tovább folytassam a munkát, így úgy döntöttem, hogy a mai napra elég volt.  Kicsit összepakoltam az asztalon, behúztam a széket, majd kiléptem az ajtón. Mára már semmi más tennivalóm nem volt, így a hálószobák felé vettem az irányt. Természetesen ezt is úgy rendeztem, hogy nekem egy szobát kelljen megosztanom Hayatoval, így senkise zavarhat minket, ha esetleg megkívánnánk egymás társaságát. Amikor végül odaértem, beléptem a szobába, felgyújtottam a villanyt, és leültem az ágyára. Szinte számítottam rá, hogy nem lesz még itt. Hiába emészt legbelül ez a magány, tudom, hogy csak később jön haza…

Már egészen besötétedett, amikor arra riadtam fel, hogy elaludtam és szörnyű rémálmom volt. Ijedten körbepillantottam, szemeimmel Hayatot kerestem, de sehol se találtam. Nem lehet! Nem lehet, hogy megtörténjen az, ami az álmomban. Nem lehet, hogy meghaljon! Azt akarom, hogy élj Hayato, még akkor is, ha már én meghaltam! Amikor már föláldoztam az életem azért, hogy te élhess. Igen, egy nap én akarlak megvédeni, amiért te oly sokszor megtetted ezt értem!

Végül az ajtó nyikorgása ébresztett fel a gondolataimból, és hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megláttam, hogy Hayato az:

- Bocsáss meg Tizedik, hogy ilyen sokára maradtam, de sikeresen legyőztük az egyik… - kezdett bele Hayato a magyarázkodásába, de amikor odaléptem hozzá, és az egyik ujjamat a szájára helyeztem, megtorpant.

- Pszt! Elég volt mára a munkából! Most már egymásé lehetünk úgy, hogy nem kell attól tartanunk, hogy lebukhatunk! Használjuk ki ezt a kis időt! – néztem a smaragdzöld szemeibe, melyek most meglepettséget tükröztek, majd megemeltem az állát, és megcsókoltam őt. Ujjaim elkalandoztak közben, végigsimították a nyakát, majd a nyakkendőjénél kötöttek ki. Egy laza mozdulattal kibontottam, miközben folyamatosan szenvedélyesen csókoltuk egymást, majd még lentebb haladva az öltönye gombjait vettem célba. Közben Hayato is ugyanezt tette velem, levette az öltönyömet, majd az ingem is. Mikor már nem maradt más rajtunk csak a nadrágunk, Hayato lefeküdt az ágyra, s szemeivel szinte várta, hogy föléje másszak. Nem tudok ellenállni neki, hogy ne tegyem meg.

- Ezt az éjszakát most csak veled szeretném eltölteni, Hayato! – súgtam halkan a fülébe, majd megnyaltam.

Hayato halkan fölnyögött, majd sóhajtva megszólalt:

- Már én is nagyon vártam erre a pillanatra, Tizedik!

Szavaira csak elmosolyodtam, majd a fülétől elindulva egyre lentebb és lentebb haladtam a csókjaimmal. Boldoggá akarom tenni őt! Azt akarom, hogy most ezen az éjszakán ne keljen senkitől és semmitől se félnünk, csak egy dolgot érezzünk: hogy mennyire szeretjük egymást.

Hayato a kényeztetésem hatására egyre gyorsabban szedte a levegőt, ajkaiból apró nyögések szakadtak fel, én pedig úgy éreztem, képtelen vagyok már leállni. Teljesen felizgatott már ennyivel is. Nem tudok tovább várni, kívánlak Hayato!

Ujjaimmal lassan végigsimítottam a ruháján keresztül a merevedésén, mire ő még hangosabban sóhajtott fel. Szinte élvezet látni, hogy ő is mennyire szeretné már, hogy egyesüljünk. Én viszont nem tudom csak ennyivel beérni. Hiszen mióta erre a pillanatra várunk, hogy egymás karjaiban lehessünk, és a felszínre törjenek az érzéseink. Talán nem is tudod milyen nehéz titkolnom mások előtt, hogy mennyire szeretlek.

Gyorsan leszedtem róla a maradék ruháját is, majd fölé hajoltam, és folytattam a kényeztetését. Végigsimítottam az izmos teste minden egyes zugát, nyelvemmel érintettem a legkisebb porcikáját is, Hayato pedig szinte már remegett az izgalomtól.

- Tizedik… Ne hagyd abba, még…! – lihegte, majd átkarolt, és magához húzott.

- Szeretlek, Hayato! – simogattam meg az arcát, majd egy lágy csókot leheltem az ajkaira. Ő közben végigsimított a testemen, ujjai megpróbálták elérni a nadrágom gombját. Tényleg ennyire szeretné már?

- Kérlek… Tizedik… Nem bírom tovább! – nyögött fel újra.

- Ne aggódj! – távolodtam el tőle egy kicsit, majd megadtam magam és kigombolva a nadrágom, megváltam tőle.

Abban a pillanatban, ahogy ezt megtettem, Hayato rögtön újra átkarolt és szorosan megölelt.

- Tizedik… Szeretlek én is!

Ahogy a szemeibe néztem, egy teljesen más embert láttam… Nem azt, akit a hétköznapokból ismerek. A smaragdzöld szempár szinte a vágytól égett, arca kipirulva, a légzése felgyorsulva, a szíve szinte majd kiesik a helyéről, a férfiasságáról, pedig nem is beszélve. Eltűnt az a hideg és munkamániás Hayato, akinek a legtöbb ember gondolja. Az az igazság, hogy csak én tudom, valójában milyen is ő.

Még hagytam, hogy utoljára egyszer átöleljen, majd magam köré igazítottam a lábait, és lassan belé hatoltam. Ahogy egyre mélyebben és mélyebben voltam benne, Hayato annál jobban mélyült el abban a világban, amelyet csak én ismerek. Elég csak az arcára pillantanom, hogy lássam, most valószínűleg olyan testi gyönyört él át, amit nehéz szavakkal leírni.

A lassú ringatózást viszont elég gyorsan fölváltották a vad és erőteljes mozdulatok, ő, pedig belém kapaszkodva a körmeivel fölszántotta a vállam. Mind a ketten már hetek óta csak egymásra vágytunk, nem tudjuk többé visszafogni az érzéseinket.

- Ah… Tizedik… Még gyorsabban…! – kérlelt engem. Éreztem, hogy már egész közel lehet a beteljesüléshez.

Ahogy engedelmeskedtem a kérésének, Hayato nem sokkal később hangosan felnyögött, és még úgy is nehéz volt visszatartania magát, hogy a kezét a szájára tapasztotta. Még pár lökés és én is érezhetem azt a csodálatos érzést, amit most ő érez. Hamarosan eggyé válok veled, Hayato.

*****

A gyönyör, amelyet végül mindketten átéltünk, olyan intenzív volt, hogy percekig csak ziháltunk és próbáltuk normalizálni a légzésünk. Hayato erős karjai még mindig engem öleltek, mintha most is óvnia kellene valamitől. Ha többször együtt lehetnénk, ha nyíltan vállalhatnánk a kapcsolatunkat, nem kellene attól tartanunk, hogy megtudhatják a többiek. Azt hiszem… Ez a titkos szerelem fájdalma! Szeretsz valakit, aki igazán sose lehet a tiéd, hiszen nem vállalhatod fel őt. Nem mondhatod el senkinek, hogy mennyire szereted. Éppen ezért most el kell, hogy engedjelek Hayato! Jó éjszakát!

Utoljára még egy csókot nyomtam az ajkaira, majd kikászálódtam a karjai közül, hogy visszatérjek a saját ágyamba. Hayato viszont valamiért nem akart elengedni engem:

- Hova mész, Tizedik? Kérlek, ne menj el!

- Csak a saját ágyamba. Tudod, hogy könnyedén benyithat bárki és megláthatnak minket!

- Kérlek, csak erre az egy éjszakára, maradj Tizedik! – kérlelt engem. Őszintén meglepett, hogy hogy vált hirtelen ilyen gyerekessé, a fiatal énére emlékeztetett. – Annyira szeretném, hogy a karjaim közt maradhass.

- Rendben, Hayato! – mosolyodtam el. – De most már csendesebben. – simogattam meg játékosan az orrát, mire ő elvörösödött.

Hayato a kérésének sikeressége jeléül az oldalára fordult, én, pedig elhelyezkedtem mellette. Átöleltük egymást, lehunytuk a szemünket, majd mély álomba merültünk…

Az álom, amelyet aznap éjszaka láttam, furcsa volt… Tudom, hogy a saját vágyaimat vetítette ki, de soha nem lehet valóság. Abban a világban mindenki tudta, hogy mi egy pár vagyunk, és senki sem vetett meg minket érte. De vajon te is ezt akarod? Te is erről álmodsz itt mellettem? Ugyanúgy, mint nekem… Érzem… Tudom… Valahol, neked is fáj ez a titkos szerelem, Hayato…

Awakening

„Soha nem akartam ilyen erőt!”

- Sawada Tsunayoshi

Álmok. Egy világ, ahol az is valósággá válhat, amire csak vágyunk, amit csak szeretnénk, ami soha nem lehet a miénk, de az is, amitől a legjobban félünk, amitől összeszoruló, hevesen verő szívvel ébredünk, és csak akkor eszmélünk rá, hogy az egészet csak a képzeletünk szülte. Ezektől az álmoktól félünk a legjobban, ezeket az álmokat hívják rémálmoknak.

Aznap éjszaka szinte rögtön magához hívott. Elmerültem benne, mintha csak egy nagy óceán lenne, amiben egyre lentebb és lentebb süllyedek. Szinte éreztem, ahogy a víz körbevesz, és a ruhámat fodrozza, az Ég gyűrűm a nyakamba lógva hullámzik. A szemeim lehunyva, békésen hagyom, hogy magával sodorjon. Minden olyan békés és harmonikus, mint ahogy mindig is szerettem volna. Nincsenek félelmek, nincs maffia, vagy bármi rossz. Csak én és a barátaim.

 Ez a csönd viszont nem tartott örökké. A távolból egy hang törte meg a csendet, és bár eleinte halkan hallottam, lassan egyre jobban erősödött:

 - Fogadj el engem! – ismételgette. – Fogadj el engem és az erőm!

Hirtelen teljesen összerezzentem és ijedten forgattam a fejem mindenfelé, de senkit sem láttam. Mindenütt csak sötétség, amerre csak néztem. Ki lehet az? Ki az, aki meg akarja zavarni az eddigi békém?

- Szükséged van rám! – hallottam újra, és ezúttal megpróbáltam rájönni, hogy ki lehet ő. A hangja mély és határozott, soha nem hallottam még korábban. Nem akarom! Nem akarom semmi különleges erőt! Hagyj békén! Ujjaimmal a hajamba markoltam, a lábaimat fölhúztam. Próbáltam elűzni őt, de éreztem, hogy túl kitartó.

- Nem akarod? – kérdezett rá, mintha olvasni tudna a gondolataimban. – Akkor mit tennél, ha ezt látnád?

Ahogy ezt kimondta, hirtelen megfékezhetetlen késztetést éreztem arra, hogy kinyissam a szemem. Hiába küzdöttem ellene, nem tudtam legyőzni. Mikor megtettem viszont a legnagyobb meglepetésemre nem az óceán mélyét láttam. Valami sokkal megdöbbentőbb fogadott.

Az egész területen törmelékek, összetört járművek, jelzőlámpák sokasága fogadott. Egyetlen egy ház se volt már ép, csak olyanokat láttam, amelyek félig már megsérültek vagy teljesen a földdel lettek egyenlők. Az emberek eltűntek, a meglévő utcákon se járkált már senki se, minden teljesen kihalt volt és ijesztő számomra. Lassan fölfogtam, hogy hova kerültem, és egyáltalán nem nyugtatott meg a tény.

Előttem egy lerombolt város képe terült el.

- Sawada Tsunayoshi, most már te is láthatod, hogy mi lesz a jövő! – szólt újra az eddig ismert hang, de most már teljes valójában láthattam őt. A háttérben az egyik ház táblája éppen föladta a szolgálatot, mikor én megpróbáltam szemügyre venni őt. Jobb is, hogy eddig nem néztem rá, csak újabb sokkot kaptam, mikor végül megtettem. Nem akarom elhinni, de teljesen ugyanúgy néz ki, mint én. Ugyanolyan barna haj, ugyanolyan alacsony, vékony testalkat, csak a szemei és a határozottsága különbözik.

- Nem kell így rám nézned! Én vagyok a másik éned! – Most vettem észre, hogy a szemei narancssárgák, és a homlokán egy nagy láng lobog. Hatalmas erőt sugároznak felém, de úgy érzem nincs szükségem rá. Nem akarok még Vongola vezér se lenni!

- Nem érdekel! Nincs szükségem az erődre és nem vagy a másik énem sem! – kiabáltam rá. Minden erőmmel tiltakoztam ellene.

- Pedig a barátaid mindent megtettek érted! Nélkülem viszont nem tudtad megmenteni őket, és végül mind meghaltak! Nézd meg, ha nem hiszed el!

A földre pillantottam, ahol egy eddig nem látott holttest feküdt. A hosszú haja miatt nem tudtam kivenni rendesen az arcát, de csak egyetlen jó barátomnak van ilyen frizurája és öltözködési stílusa. A karján és az arcán megszámlálhatatlan vágás és seb, körülötte elszórt dinamitok.

- Gokudera-kun! – ismertem őt fel ijedten.

- Az életét áldozta, hogy megmentsen téged, és az utolsó pillanatig is ott állt melletted, de már meghalt. Ahogyan a többiek is.

Ahogy körbenéztem, megtaláltam Yamamotot, ahogy a kicsorbult kardja mellett egy házromnak támaszkodik, Ryoheit nem messze tőle, és lassan a többieket is. Mindenütt vértócsák, sebek, eltört fegyverek, mindenütt a halál borzasztó szaga terjenget.. A szívem teljesen összeszorult a látványtól, és csak nehezen tudtam visszafogni magam, hogy nem sírjam el magam.

- Nem hiszem el, hogy ez a jövő… - szólaltam meg remegő ajkakkal.

- Pedig még nem láttál mindent, Sawada Tsunayoshi! – válaszolt a másik énem, majd a lángjait használva elrepült az eddigi helyéről. Bárcsak ne tette volna meg! Bárcsak ne láttam volna azt, ami ott várt! A törmelékek között egy barna hajú fiú feküdt, a megszokott Namimoris egyenruhában. A saját, halott jövőbeli énem… Az egész testem remegni kezdett a félelemtől, túl sok volt az, amit eddig mutatott. Tudom, hogy csak egy álom az egész! Föl kell ébrednem!

- Hagyj békén! Elég volt! Nem akarok többet látni! – hátráltam kétségbeesett szemekkel, de a Semmirekellőségem még most sem hagyott cserben. Egy lábam alá kerülő kő miatt megcsúsztam, és a hátsómra estem. A másik énem láthatóan jól szórakozott rajtam, és ezzel csak egy újabb érvet adtam neki arra, hogy elfogadjam.

- Látod? Még a saját lábadon se tudsz megállni! – szólt hozzám gúnyosan, de ekkor egy meglepő dolgot tett. Felém nyújtotta a kezét. Most mit tegyek? Bízzak benne, és fogjam meg, vagy ne tegyem? Én nem akarom tényleg azt az erőt, amit nekem fölajánlott, de láttam a szörnyű jövőt, és… Nem! Én egyáltalán nem akarom ezt! Inkább elfordítottam a fejem, és összeszorítottam a szemeim. – Gyerünk, mire vársz még? Nincs más választásod!  Vagy azt akarod, hogy hamarosan tényleg úgy végezzék a barátaid és te is, ahogy láttad?

Lassan kinyitottam a szemem a szavaira, egy darabig csak vártam egy helyben, és a földön lévő köveket bámultam. Nem tudtam, hogy mit tegyek, nem tudtam, hogy mit döntsek, de azzal, amit mondott, mégiscsak megfogott. Mi van, ha tényleg ez a jövő, és nincs senki más, aki segíthetne nekem? Lassan bólintottam, felé fordítottam végre a fejem, majd először csak félve, később egyre közelítve a kezem, megérintette őt. A másik énem csak elmosolyodott, majd fölsegített engem a földről, erősen megszorította a kezem, maga felé húzott, és ezzel a lendülettel együtt el is engedett. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy elveszítettem az egyensúlyom, és mindjárt elesek, de ő megfogta a vállaim, és magához húzott. Éreztem, hogy már csak ennyi cselekedetében is mennyi erő van, és hiába nem akarom ezt az erőt, szükségem lesz rá. Csak így menthetem meg a barátaimat!

Ahogy a karjai magához szorítottak, a körülöttünk lévő táj teljesen megváltozott. A romokkal teli város fokozatosan tűnt el, és helyette a tiszta ég jelent meg a gyönyörű kék színével. Először teljesen meglepődtem, ahogy eltűnt a lábunk alól a talaj, de aztán egy sokkal váratlanabb látvány fogadott. A társam teste izzani kezdett, majd egy pillanat alatt apró, narancssárga pontokká változott. A szilánkok egy időre megálltak a levegőbe, majd gyors sebességgel felém közelítettek. Ahogy egyre közelebb kerültek hozzám, annál jobban éreztem a forróságot, az erőt, amit átadtak nekem, végül, pedig a testem magába fogadta őket. Lassan lehunytam a szemem, elmosolyodtam, majd az ismerős hang még egyszer megszólalt, mielőtt még elsötétült minden:

Most már együtt fogjuk megmenteni a világot, Sawada Tsunayoshi!

***

Hirtelen kinyitottam a szemem, a szívem hevesen vert, és a félelem szorította össze, a testem teljes megizzadt, mintha egy rémálomból ébredtem volna. De hiszen tényleg álmodtam valamit! Vajon tényleg csak az volt, vagy valóság? Nem tudom, de annyira valóságosnak hatott, mintha még mindig éreznem azt a melegséget és erőt, amit nekem adott az a másik fiú, mintha itt lakozna bennem mélyen, és mindig figyelne engem. Kicsit megijeszt ez a gondolat, de azt hiszem jobb lesz elfelejtenem az egészet. Biztos csak én képzelődöm, vagy valami ilyesmi. Hiába tűnt olyan igaznak, ez csak egy álom volt!

- Ébredj, Semmirekellő Tsuna! – hallom meg Reborn hangját.

Ásítottam egy nagyot, majd lassan fölkeltem az ágyból, és a szekrényhez sétáltam. Vajon melyik ruhám vegyem fel a mai nap? Ezen a különleges napon? Sóhajtottam egyet, majd a kedvenc kék-fehér pulóveremre esett a választásom. Bárcsak ne kellene ilyen dolgokkal törődnöm, mint hogy megállítsuk Mukurot… De talán ha bízok abban, amit az álmomban láttam, bízok abban az erőben, amit akkor éreztem, akkor sikerülhet, és véget vethetek ennek az egész harcnak örökre. Véget akarok vetni, és újra normális életet élni!

- Felkészültél, Tsuna? – nézett rám Reborn, amint a kicsit beteg állományban lévő Leonját a kalapja alá rakta.

- Igen! – bólintottam magabiztosan, majd egy mosoly jelent meg az arcomon, és követtem Rebornt.

Te leszel az első ellenfelem, Mukuro, aki miatt egy másik jövőben már mindenki meghalt a Vongolában!
Ezúttal megállítalak, Rokudo Mukuro!

What?! I’m Gokudera-kun’s birthday cake?!

Szeptember 9. – Gokudera-kun születésnapja.

Ahogy minden évben, most is mindenki izgatottan várta ezt a napot és egy apró ajándékkal készült Gokudera-kunnak. Én is így tettem, és már alig vártam, hogy átadjam neki.

A nagy eseményre szinte mindenki eljött, akit a barátomnak mondhatok: Yamamoto, Onii-san, Kyoko-chan és Haru, Lambo, I-pin, Reborn, Dino-san és az emberi (nélkülük már lehet, nem lenne egyben a ház), Bianchi, Fuuta, Chrome, de még a mindig ijesztő Hibari-san is.

Ahogy végignéztem a szikrázó arcukon, én is elmosolyodtam. Ők a barátaim és tudom, hogy mindig számíthatok rájuk. Hálás vagyok a sorsnak, hogy találkozhattam velük, most már nem vagyok Semmirekellő Tsuna. Legalábbis nem annyira, mint régen…

Az ünnepeltre pillantottam, aki éppen Onii-sannal vitatkozott azon, hogy születésnapja alkalmából, muszáj belépnie a boksz-klubba. Őszintén meg tudom érteni őt…

Végül észrevette, hogy éppen őt nézem, összeszedte magát, és rám vigyorgott. Azt hiszem Gokudera-kun az egyik legeslegjobb barátom az összes közül. Bár néha ő is mond fura és ijesztő dolgokat, de tudom, hogy sohasem hagyna cserben. Mindig mellettem van, és ha kell, megvéd.

A boldogságunk viszont csak addig tartott, míg meg nem pillantottuk Kyoko-chan és Haru szomorú arcait:

- Sajnos… - kezdett bele halkan Haru a mondatba.

- Gokudera-kun cicája megette a tortát… - folytatta lehajtott fejjel Kyoko-chan.

- Uri! – pattant föl rögtön a székéből a gazdája, és a konyha felé vette az irányt. Ám Reborn szavaira megtorpant:

- Ne aggódj Gokudera! Akkor a Semmirekellő Tsuna lesz a születésnapi tortád! – mutatott rám az ujjaival.

- Milyen nagyszerű ötlet, Reborn-san! – csillant fel rögtön Gokudera-kun szemei.

„Én legyek a szülinapi tortája? Nem! Én egyáltalán nem akarom ezt” – ráztam meg a fejemet, de abban a pillanatban megragadta a kezem és az emelet felé vezetett. Reborn kérlek, segíts! Kérlek, ments meg! De hiába néztem rá kétségbeesetten, ő csak ironikusan elmosolyodott. Nem tudtam mit tenni, Gokudera-kun egészen a lépcső végéig fogta a kezem. A többiek azóta már biztos aggódnak.

- Fáradj beljebb, Tizedik! – invitált be a saját szobámba, mikor végre elengedett.

- Hogy értette pontosan Reborn, hogy én leszek a tortád? – kérdeztem meg tőle egy kicsit félénken.

- Hamarosan megtudod Tizedik! Biztos, hogy nagyon élvezni fogod! – pirult el enyhén Gokudera-kun.

De akkor még egyáltalán nem tudtam, mi fog történni… Egyáltalán nem tudtam mire gondolt Gokudera-kun. Csak ültem ott és vártam, hogy kiderüljön.

- Le tudnál feküdni az ágyra, Tizedik? – kért meg rá kedvesen.

- Pe-persze! – válaszoltam zavartan, majd megtettem a kérését. Ám már akkor furcsállni kezdtem.

Gokudera-kun fölmászott az ágyra, majd könnyedén átvetette az egyik lábát rajtam, így most a teste körülbelül a derekamnál volt. Mégis miért érzem ettől a szituációtól ennyire zavartan magam? Gokudera-kun csak a barátom, semmi több!

Végül lassan fölém hajolt, zöld szemeivel mélyen az enyémébe nézett, melyek most vágyakozóvá váltak. Mintha azt súgnák: „Nincs mitől félned! Csak bízz bennem!” Biztos teljesen rákvörös lett az arcom a szemei látványától, de főleg attól, ami ez után következett…

Ujjaival elkezdte kigombolni a rajtam lévő felsőt, ami szerencsétlenségemre csak egy ing volt, így könnyedén a bőrömhöz férkőzött. Fogalmam sincs honnan szerezhette, de az egyik zsebéből egy tejszínhabos flakont húzott elő, amit párszor megrázott előttem. Abban a pillanatban megértettem, hogy Reborn, hogy gondolta, hogy én leszek Gokudera-kun tortája, és még kevésbé se akartam. Hiába láttam, hogy ő mennyire szeretné, én nem akartam ezt az egészet. Gokudera-kun még mindig csak a barátom!

Miután jól felrázta a flakont, az egyik szabadon lévő mellbimbómhoz közelített vele és valamennyit rá fújt belőle, az eredményt, pedig egy eperrel díszítette. Szörnyű! Legszívesebben abban a pillanatban elmenekültem volna, de ezt sem a lelkiismeretem, sem a lábai nem engedte. Mi történt a mindig értem aggódó Gokudera-kunnal? Miért nem látja, hogy nem élvezem azt, amit velem tesz? Végül teljesen megadtam magam, elfordítottam a kipirult arcomat és hagytam, hogy azt tegye velem, amit akar.

Éreztem, ahogy fölém hajol, ahogy megeszi az epret és lenyalogatja rólam a tejszínhabot. Éreztem, ahogy a bőrömhöz ér, de hiába mondta azt, hogy biztos nagyon jó lesz, nem volt így. Legbelül csak egy dolgot éreztem: tehetetlen voltam.

Az első mellbimbóm után következett a következő, amit ugyanúgy díszített, mint az elsőt. Ezt is le fogja nyalogatni? Elég volt egy is! Ám hiába kívántam azt, hogy ne tegye meg, ugyanúgy tett, mint az előbb. Nem akarom tudni, mi jön még ez után… Pedig, nem menekülhettem a saját sorsom elöl.

Utoljára még a hasamra húzott egy csíkot, amit szintén a nyelvével tüntetett el, majd közelebb húzódott az arcomhoz, mire én felé fordultam. Gokudera-kun zöld szemeivel találtam szembe magam, és meglepetésemben még a szám is eltátottam. Ezt kihasználva Gokudera-kun hirtelen előre hajolt, majd az ajkait a sajátomra tapasztotta.

Hallottam, ahogyan a tejszínhabos flakon kiesik a kezéből, nagy koppanással földet ér, majd elgurul valamerre a szobában, de ez a jelenlegi helyzetemen semmit se segít. Valahogy megpróbáltam visszacsókolni, a szám és a nyelvem mozgatni, de még sohase volt lányokkal se dolgom, teljesen bénának éreztem magam. Gokudera-kun rá fog jönni, hogy nem is élvezem az egészet…

- Tizedik, valami baj van? – engedte el az ajkaim. Ne, baj van! Lebuktam!

- Gokudera-kun… Izé… Ha szeretnéd még folytatni, akkor nyugodtan! – válaszoltam a lehető legkedvesebb hangon, de inkább zavartnak tűnhettem. Nem akartam megbántani őt.

- Nem Tizedik! Ha nem szeretnéd, akkor én képtelen vagyok folytatni. Én csak… - szorult ökölbe a keze az utolsó mondatra. Az arckifejezése egészen szomorúvá vált.

- Csak? – kérdeztem rá kíváncsian.

Gokudera-kun elfordította a fejét és nagyon sokáig nem válaszolt. Vajon mi az, amit nem tud elmondani nekem? Mi az, ami miatt most szótlan és a saját gondolataiba mélyed? Kérlek, Gokudera-kun, mondd el! Szeretném tudni! Válasz viszont nagyon sokáig nem érkezett.

Végül összeszedte magát és hosszú idő után végre megszólalt:

- Tizedik… Én… Szeretlek téged! – ahogy kimondta a vallomását, teljesen elvörösödött az arca.

Gokudera-kun szerelmes belém?! Nem lehet! Nem lehet, hogy ez igaz legyen! De ha jobban belegondolok, hülyének érzem magam, hogy eddig nem jöttem rá. Hiszen mindig is olyan csodálattal nézett rám, képes volna akár az életét is értem áldoznia, mindig elpirul, ha meglát engem. A jelek mindvégig ott voltak, de én képtelen voltam észrevenni őket. Egy totális idióta vagyok!

- Sajnálom Gokudera-kun, hogy eddig nem jöttem rá, de… - kezdtem bele a mondatomba, majd elgondolkoztam. – Mi lenne ha… Úgy értem, izé… Te és én megpróbálnánk… - de végül csak teljesen megzavarodtam. Mégis hogy mondhattam ilyen hülyeséget?! Az előbb még tiltakoztam, hogy nem akarom, most meg majdnem hogy szerelmet vallottam neki! Mi ütött belém?!

- Tizedik! – ölelt át hirtelen Gokudera-kun, én, pedig teljesen elvörösödtem. – Egész életemben te voltál a legnagyobb ajándék! Te voltál az, aki értelmet adott az életemnek, aki kihozott a végeláthatatlan sötétségből és megmutatta a fényt! Köszönöm Tizedik, köszönöm, hogy találkozhattam veled!

Teljesen meglepődtem azon, amit mondott. Hiszen én is pontosan ugyanígy érzek! Hiszen én is nagyon örülök neki, hogy megismerhettem, és a barátomnak mondhatom. Vajon tényleg mindig csak a barátom? Vagy már több is? Be kell végre vallanom magamnak, hogy mindig is több volt, csak én voltam bolond és menekültem… Mert nem pirultam volna el, nem jöttem volna zavarba a közelségétől, ha nem így lenne. Igen, így igaz! Nem menekülhetek többet az érzéseim elöl! Szeretlek én is Gokudera-kun!

A kezeim fölemeltem, majd átkaroltam őt, a szemem lehunytam és elmosolyodtam. El kell mondanom neki is, mennyire fontos számomra.

- Gokudera-kun! Ne aggódj, én mindig itt leszek neked! – simogattam meg a hátát és kicsit elpirultam.

- Igen, Tizedik! – erősítette meg a szavaimat, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

Így történt, hogy végül a rosszul indult szülinapi torta szerepéből, minden jóra fordult…

***

Másnap reggel viszont teljesen fáradtan és kialvatlanul ébredtem…

Lassan felfogtam, hogy tegnap milyen sorsdöntő esemény történt az életemben, majd lekászálódtam az emeletről, ahol már Anya várt:

- Tsu-kun, nem tudod véletlen hova tűnt a maradék tejszínhab és eper? Már mindenhol kerestem! – nézett rám tanácstalanul.

- Nem Anya, nem tudom. – hazudtam kicsit elpirultan. Én persze legbelül tudtam az igazságot, tudtam, hogy Gokudera-kun tüntette el őket, hogy végre rájöhessek, nem is olyan rossz szülinapi tortának lenni…

Someone Who Never be Yours

- Gokudera-kun! Nagyszerű hírem van! Kyoko-chan igent mondott a randira! – nevettél rám azon a tavaszi napon, amikor kint a padon ücsörögve beszélgettünk. Örülnöm kellene, hogy a Tizedik magánélete ilyen jól alakul, de valahogy nem tudom ezt őszintén megtenni… Hogy miért? Ezt még magam sem teljesen értem…

Mikor először találkoztam veled Tizedik, már akkor tudtam, hogy egy fontos személy leszel az életemben. A lényed, a személyiséged, mind-mind elvarázsoltak, s arra ösztönöztek, hogy melletted maradjak és megvédjelek a rossztól. De mégis mi ez az érzés, amit érzek? Ez lenne a szerelem? Ha magányos vagyok, te vagy az első személy, aki eszembe jut. Ha félek, akkor téged féltelek. Nincs egyetlen nap sem, hogy ne gondoljak rád, és mindig te vagy az első. Talán csak egy nagyon szoros barátság ez, melybe én gondolom bele ezeket a furcsa dolgokat… Nem tudom… Próbálom ezt hinni, de olyan ellentmondásos minden.

- Örülök neki, Tizedik! – vigyorgok vissza rád, és bár nem őszinte a válaszom, megpróbálom magamban elhitetni, hogy csak egy barátként gondolok rád.

Ám hiába próbáltam elmenekülni az érzéseim elöl, mégiscsak megtaláltak engem. Lassan, lassan, ahogy egyre jobban megismerlek és elvarázsolsz, már nem tudom azt mondani, hogy egy barát vagy. Arra vágyom, hogy megöleljelek, megcsókoljalak, hogy mindig mellettem legyél, de én nem akarom ezeket az érzéseket. Nem akarok szerelmes lenni egy fiúba, aki sose viszonozná az érzéseim. De hiába… Azt hiszem, sohasem érdekeltek igazán a lányok…

***

A Tizedik és Kyoko egy idő után egyre többet találkoztak, és nekem végig kell néznem, ahogy együtt beszélgetnek, és jól érzik magukat. Legszívesebben azt kívánnám, hogy ne jöjjenek össze, hogy ne alakuljanak jól a dolgok, de nem tehetem. Nem akarhatok ilyen jövőt a Tizediknek, és mint a jobb keze, mindenben támogatnom kell őt. Még, ha ennyire fáj is… Ezért Tizedik most elfelejtem, hogy valaha szerettelek is, és csak arra koncentrálok, hogy boldog lehess.

***

De minden megváltozott azon a napon, mikor én és a Tizedik egy egész napot töltöttünk el együtt. A Tizedik sugárzó mosolya és kedvessége áttörte a vékony védőfalat, amelyet azért alakítottam ki a szívemben, hogy ne szeressem őt. Újra mertem hinni, hogy egy nap boldogok lehetünk együtt, és viszonozni fogja az érzéseim.

- Kyoko-chan ma lemondta a randit… - szólaltál meg egy váratlan pillanatban. A fejed lehajtottad és inkább a földön lévő kavicsokat bámultad.

- Ne aggódj Tizedik! Én mindig itt leszek neked! – válaszoltam, és hittem, hogy ezekkel a szavakkal elérem, hogy inkább engem válassz.

- Gokudera-kun! Kyoko-chan akiért élek, ő a legfontosabb személy számomra… ő a barátnőm.

A barátnője? Mióta? Miért…? Miért nem tudok egy ilyen fontos dologról, Tizedik? Hiszen a jobb kezed vagyok! A szemeim teljesen elkerekedtek, ahogyan ezeket a szavakat kimondta.

- Mi baj, Gokudera-kun? Valami rosszat mondtam? – néztél rám kíváncsian.

- Még mindig nem jöttél rá Tizedik, hogy mit érzek irántad? – szólaltam meg halkan és a gondolataimba mélyedve.

- Nem lehet, hogy… Gokudera-kun, te szerelmes vagy belém?

 Bólintottam.

- Amióta csak megláttalak, Tizedik!

Pontosan! Az első perctől kezdve szerettelek téged, de mindvégig féltem attól, hogy csalódni fogok… Ezért inkább magamban sem fogadtam el az érzéseim irántad. De bárhogy történnek a dolgok, a végén úgyis csak a szomorúság marad. Az elejétől fogva tudtam ezt, mégis hallgattam a szívemre, és közelebb engedtelek magamhoz.

Elkéstem… Az egész vallomásommal elkéstem… Talán, ha hamarabb elfogadom az érzéseim, talán, ha nem félek attól, hogy csalódhatok, valahogy elérhettem volna, hogy megszeress… Most már viszont csak egy dolgot tehetek. El kell fogadnom, hogy soha nem lehetsz az enyém… De mégis, hogy tehetném ezt meg, mikor minden nap látlak és velem vagy? Félek… Talán örökre szenvedni fogok ettől a fájdalomtól…

White Roses for your Memory

Fehér rózsák… Mióta elmentél tőlünk, minden egyes nap egy szál rózsával emlékezek meg rád, Tizedik.

Meghaltál… S ebben az életben már nem fogsz visszatérni az élők sorába. Már nem fogom látni a mosolygó arcodat, ahogy rám nevetsz… Miért nem tudtam segíteni neked, mint a jobb kezed? Miért…?

Tisztán emlékszek mindenre. Azon a végzetes napon is ugyanitt ültem a szobámban, mikor Yamamoto berontott:

- Gokudera! – lihegte. – Azonnal indulnunk kell! Tsuna veszélyben van!

Döbbenten néztem rá, de valahol nem lepett meg a kijelentése. Folyamatosan győzködtem a Tizediket, hogy nem helyes, hogy egyedül indul el és én segíteni akarok neki, de végül nem hallgatott rám…

„Minden rendben lesz!” – mondtad mosolyogva, s én akkor, abban a percben el is hittem neked. Bíztam benned és az erődben.

Ahogy fölfogtam Yamamoto szavait rögtön elindultam összeszedni minden olyan dolgot, ami egy komolyabb csatához szükséges. A dobozokat, a gyűrűket és valamennyi dinamitot az ellenfél esetleges megtévesztésére. Mikor már mind a ketten harcra készek voltunk, elhagytuk a Vongola bázist, és kint a szabadban, elindultunk a Tizedik megmentésére.

Az erdőn át vezető ösvényen úgy futottunk, ahogy csak bírtunk. Tudtuk kinek az élete forog kockán, s nem akartunk akár egy percet is elfecsérelni. Mindeközben Yamamoto egész végig mutatta nekem az utat, így csak követnem kellett. Egészen addig, amíg valami meg nem zavart minket…

Az erdőt egy hangos pisztolylövés rázta meg.

Egy darabig mozdulni se tudtam, de amint fölfogtam a veszély súlyát, a lábaim szinte ösztönösen indultak el a hang irányába. A háttérből még hallottam, hogy Yamamoto a nevemen szólongat és megpróbál utolérni, de már nem foglalkoztam vele. Szemeim előtt csak egy cél lebegett: minél hamarabb odaérjek, még mielőtt végleg késő nem lesz. Tudom, hogy szükséged van rám.

Az ösvény végül véget ért, a fák eltűntek körülöttem, s egy tisztásra érkeztem, ahol:
- Tizedik! – pillantottam meg rögtön a földön. Az ellenségnek akkor már hűlt helye volt. – Tizedik, jól vagy?

Amint ezt megtettem azonnal megdermedtem.

- Te… te… - ajkaim megremegtek a döbbenettől. Képtelen voltam megszólalni az előttem lévő látványtól.

- …vérzek. – fejezte be helyettem a mondatot halkan, miközben felém fordította a fejét. Arcán egy aprócska mosoly jelent meg, olyan, amelyet eddig már számtalanszor láttam tőle, mégis most nem értettem miért teszi. – Örülök, hogy itt vagy, Hayato. – folytatta, és egyik karjával megpróbálta elérni a sajátom.

A szavai mindent megmagyaráztak. Lassan lehajoltam hozzá, egyik kezemmel megemeltem a fejét, majd mélyen a szemeibe néztem:

- Kérlek, tarts ki, Tizedik! Mindjárt hívok segítséget!

- Nem! – rázta meg lassan a fejét. Az a bizonyos mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról. – Nincs szükségem rá! Nekem most csak rád van szükségem! – azzal átkarolta a nyakam, közelebb húzott magához, mígnem ajkaink össze nem értek.

Éreztem a csókján a vér ízét, a fájdalmat, de valahol a boldogságot is, hogy velem lehet.

Ez volt az utolsó csók, amit tőled kaptam, Tizedik.

Végül lassan eltávolodtunk egymástól, majd hirtelen hátra fordultam. Valaki felénk közelített az erdő sűrűjében. Szinte kész lettem volna azonnal az ellenségre támadni, hogy megvédjem a sebesült Tizediket, de szerencsére erre nem volt szükség. A fák közül Yamamoto bukkant fel kivont karddal:

- Gokudera! Tsuna! Minden rendben? – nézett ránk döbbenten, majd mikor észrevette, hogy csak mi ketten vagyunk a tisztáson, visszahelyezte a kardját a hüvelyébe. Szemei rögtön szomorúvá váltak, ahogy meglátta az előttem fekvő Tizediket.

- A Tizedik súlyosan megsérült. – válaszoltam. Éreztem, hogy a hangom megremeg, hogy magam is nehezen fogom fel a történteket. – Azonnal segítenünk kell neki!

- Gokudera… Sajnos, mi már semmit sem tehetünk… - hajtotta le a fejét Yamamoto, majd leguggolt mellém.

- Hogy?! Meg kell őt mentenünk! Az a feladatom, hogy mint a jobb keze, megvédjem a Tizediket! – buktam ki a szavaitól. Nem értettem mégis, hogy mondhat ilyet. – Nem hiszem el, hogy nem tehetünk érte semmit!

- Hayato… Yamamotonak igaza van… Nincs már sok időm hátra… - szólalt meg a Tizedik halkan. Fáradt szemeivel rám nézett és megpróbált újra mosolyogni.

- Tizedik, ne mondd, hogy… - néztem rá szomorúan.

- Sajnos ebben a világban az én életem is véges… Hiába vagyok a Vongola vezére, én is ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más… Meghalhatok…

- Nem halhatsz meg Tizedik! Kérlek, ne hagyj itt engem egyedül! – kérleltem. Az egész testem remegni kezdett, s lassan azon kaptam magam, hogy a szemeimből könnyek folynak.

- Nem leszel egyedül, Hayato. Soha nem voltál egyedül… - arcán még egy utolsó mosoly tűnt fel, majd lassan lehunyta a szemét és elernyedt a teste.

Egy darabig csak meredten bámultam magam elé, majd megpróbáltam szólongatni, de válasz persze már nem érkezett… Szorosan magamhoz öleltem élettelen testét, szemeimből patakokban folyt a könny. Ki akartam magamból adni az összes felgyülemlett fájdalmat és feszültséget. Legjobban viszont azért sírtam, mert elbuktam, mint a jobb keze, nem tudtam megvédeni őt.

Az utolsó percben sem akartam elhinni, hogy meghalhatsz, Tizedik.

***

Két hónap telt el a történtek óta, de azóta se sikerült teljesen feldolgoznom. Bár elfogadtam az utolsó szavaid, de hiányt, hogy elveszítettelek, semmi sem pótolhatja. Szeretnélek újra átölelni, szeretnélek újra megcsókolni, szeretném, hogy újra együtt legyünk… Bármit megtennék, hogy újra mosolyogva azt mondd: „Köszönök mindent, Hayato” De tudom, már hiába várok, hiába akarom ezeket az érzéseket újra átélni, te már eltávoztál közölünk…

Tizedik, helyes-e egyáltalán az, amit teszek? Helyes-e egyáltalán az, hogy még mindig élek? Vagy talán nekem is jobb lenne élettelenül egy koporsó mélyén feküdni és örökre elfelejteni mindent?

Tudom, hogy nem akarnád ezt. Tudom, hogy azt akarod, hogy éljek és boldog legyek, de nélküled már nem lehetek az…

Mert ebben a világban már minden elveszett… A színek kifakultak, az emberek elhidegültek tőlem, minden szürke és színtelen. Egyedül csak a fehér rózsa él, mely most már mindig érted fog virágozni, Tizedik.

Dissonance – Viszály

- Tsuna! Ugye tudod, hogy a mai napot is az edzéssel kell eltöltened? – nézett rám Reborn, amint az edzőteremben álltunk.

- Igen! – bólintottam, mire rámszegezte a fegyverét és elsütötte. Meg akarok védeni mindenkit, vissza akarom jutatni őket a múltba… de főleg téged Gokudera-kun! Szeretlek, s képtelen lennék elviselni, ha bármi rossz is történne veled!

Pár pillanat múlva már narancssárga Ég lángok gyúltak a homlokomon és a karomon is. A felnőtt Hibari már rám várt. Előrántotta a tonfáit, gyűrűje segítségével bevonta őket lángokkal, majd rám támadt…

***

Az edzés végére olyannyira elfáradtam, hogy úgy döntöttem inkább lepihenek egy kicsit. Épp a szobámhoz vezető hosszú folyosón sétáltam, amikor két ismerős arcba botlottam:

- Gokudera-kun! Yamamoto… - ismertem fel őket, de a látvány, ami elém tárult, belém fojtotta a szót. Yamamoto karjai Gokudera-kun vállát fogták, ajkai Gokudera-kun ajkait érintették. Szóhoz se tudtam jutni a megdöbbenéstől…

- Tizedik! – vett engem észre, de én inkább elfutottam. Képtelen voltam így a szemébe nézni, képtelen voltam így bármit is mondani.

Utam a saját szobámhoz vezetett, benyitottam, majd letelepedtem az emeletes ágy alsó szintjére. Gokudera-kun ágya… Gokudera-kun, aki megcsalt engem. Fogalmam sincs, hogy mióta már, de most megtudtam… Miért… miért pont velem kell ennek történnie?

Kezeim az arcomba temettem, szemeimből könnyek folytak. Fájt, égetett az érzés, hogy ezt tette velem.

Az ajtó felöl léptek zajait hallottam, s ennek hatására ijedten fölkaptam a fejem. Valaki be akar jönni… Alig fogtam fel, már nyílt is az ajtó, s belépett rajta az, akit a legkevésbé vártam:

- Tizedik… - hallatszott Gokudera-kun hangja. – Kérlek, hagy magyarázzak el mindent! Ez nem az, aminek látszik… - folytatta, de rögtön a szavába vágtam:

- Yamamoto és te tényleg…?  - kérdeztem kétségbeesetten tőle.

- Félreérted…!

- Legalább élvezted azt a csókot? – szorítottam össze a fogaimat. A keserűség egyre jobban mardosott.

- Hogy kérdezhetsz ilyet, Tizedik?! – emelte fel hirtelen a hangját, de amint ezt észrevette, rögtön visszafogta magát. Szemei most leírhatatlan bűnbánatot tükröztek. – Én csak téged szeretlek…

- Engem…? – lepődtem meg a válaszán, de a csókjával belém fojtotta a szót.

- Csak téged! – ismételte meg az előző mondatát, majd levette a rajtam lévő kék felsőt, s apró csókokkal kezdte el behinteni a testem. Gokudera-kun… Eddig még sohasem mentünk el ilyen messzire… Kérlek, hagyd abba, nem akarom, félek… de mégis olyan jó érzés.

Végül újra az ajkaim vette célba, s ezzel a lendülettel az ágynak is döntött. Fölém mászott, majd folytatta a testem kényeztetését. Talán hinnem kellene neki… Láttam az arcát, a fájdalommal teli szemeit. Hallottam a hangját, ahogy azt mondja, csak engem szeret. Nem kételkedhetek benne.

Csókjaival egyre lentebb és lentebb haladt, míg végül az övembe nem ütközött az arca. Egy darabig még elidőzött a hasam és a köldököm környékén, majd nekiállt megszabadítani a maradék ruhámtól. Először a nadrágomtól, majd az alsómtól is, s ezzel láthatóvá vált számára a legintimebb testrészem, ami már jócskán meredezett. Teljesen elvörösödtem zavaromban…

Ő válaszképp csak magabiztosan elmosolyodott, majd sorban megvált a saját ruháitól is.

Amikor már teljesen meztelen volt, fölém hajolt, mélyen a szemeimbe nézett, s hosszú idő után végre újra megszólalt:

- Szeretlek Tizedik! – suttogta halkan, majd lehunyta szemeit, lehajolt és a mellbimbóm kezdte el nyalogatni.

Válaszolni akartam… Ott volt a nyelvemen, hogy kimondjam, én is mennyire szeretem őt, de képtelen voltam rá. Ahogyan a bőröm nyalogatta teljesen megbénult a testem. Izmaim megfeszültek, ajkaimból apró nyögések szakadtak fel.

- Felkészültél? – nézett rám újra.

Megdöbbentett a kérdése. Félek… Még mindig félek, hogy mi lesz a folytatás, de ha valóban nemmel felelek… A testem bizsereg minden egyes érintésétől, képtelen lennék már visszafordulni.

Bólintottam, mire ő arra kért, hogy húzzam fel a lábaimat, de ami ez után következett, az maga a pokol volt. Egyik ujjával belém hatolt, amit utána követett a többi is. Szemeim szorosan összeszorítottam a fájdalomtól, egyáltalán nem akartam ezt az érzést.

- Goku…dera-kun… Hagyd abba… - kérleltem, de ő nem válaszolt semmit csak megcsókolt.

Szinte észre se vettem, hogy elmúlt a fájdalom és eltűntek az ujjai is.

Amikor elváltak az ajkaink, ő eltávolodott tőlem, fölemelte a lábaim, majd lassan belém hatolt.

Ugyanaz az érzés. Ugyanaz a rossz érzés… de tudtam, hogy lazítanom kellene. Lehunytam szemeimet és megpróbáltam elengedni magam.

Végül lassan megmozdult bennem, és én önkéntelenül is fölnyögtem. Az első lökést követte a következő, majd a következő, s közben a mozgása is egyre gyorsabbá vált.

- Tizedik… Segítek neked, mint a jobb kezed…! – lihegte, azzal végigsimított a combom belső felén és a jobb kezének ujjait a péniszem felé irányította. Újra egy hangos nyögés hagyta el a számat, ahogy ujjaival fölvette a sex ritmusát.

- Szeretlek… Csak téged szeretlek, Tizedik… Csak téged… - ismételgette, miközben egyre vadabbá és vadabbá vált.

Gokudera-kun… Érzem, hogy minden egyes porcikájával csakis engem akar. Bár tudom, hogy most a bűntudat beszél belőle, de igazából senki sincs, aki az érzései útjába álljon. Még Yamamoto se…

Közel a beteljesüléshez ajkait a sajátomra tapasztotta, majd szenvedélyes csókra invitált engem. Nem bírom… Nem bírom többé visszatartani… Túl sok az inger…

Végül elmentem… vele együtt.

***

A sex után csak nagyon lassan csillapodott a légzésünk…

Szemeim lehunyva, fejemet a mellkasának támasztva öleltem őt. Persze nem győzött folyamatosan bocsánatot kérni tőlem, amiért ennyire elragadtatta magát, de nem bántam azt, amit tett. Szívemet leírhatatlan boldogság járta át, ám egy kérdés még mindig ott motoszkált a fejemben:

- Mondd, Gokudera-kun. Yamamoto mióta próbál meghódítani téged? – kérdeztem bátortalanul.

- Ez volt az első alkalom!

- Csak az első alkalom?! – lepődtem meg. Mindvégig azt gondoltam, hogyha nem is csalt meg, de Yamamoto már régóta zaklatja.

- Igen… Egész végig hűséges voltam hozzád, Tizedik! – válaszolt büszkén. – Annak a hülye baseball-bolondnak, pedig meg fogom mondani, hogy azonnal szálljon le rólam. – folytatta idegesen.

- Gokudera-kun, szeretlek! – nevettem kipirultan, és közelebb bújtam hozzá.

Tizedik… - döbbent le a reakciómon. – Én is nagyon szeretlek, ezért kérlek, ne aggódj a miatt, hogy megcsallak téged!

- Dehogy aggódom! – mosolyogtam, majd fölnéztem rá. Ujjaim beletúrtak a szürke tincseibe, szemeim lehunytam… Lassan, egész lassan közelítettem hozzá, mígnem egy forró csókban nem egyesültünk. Melyről most már mindketten tudtuk… nem ez volt az utolsó számunkra.

Dynamites are looks like flirting

„A dinamitok olyanok, mint a flörtölés” – gondolkodott el Gokudera Hayato Dr. Shamal szavain az iskolába vezető úton. Hiszen számára is van egy személy, akit szívesen meghódítana. S ez a fontos személy nem más, akit ő csak úgy hív… a Tizedik.

Ahogy így elmélyült a gondolataiban, egy ismerős hang ütötte meg a fülét, s ettől rögtön el is fogta a méreg:

- Oh, Gokudera, te is a suliba indulsz? – lepődött meg Yamamoto a fiú felbukkanásán.

- Szerinted, baseball-bolond? – vágta oda neki, s már sétált is tovább.

- Akkor menjünk együtt! – mosolygott a fekete és gyors léptekkel rögtön beérte Gokuderát.

A fiú elsötétült, ideges arccal folytatta tovább az útját az iskola felé… Soha nem értette Yamamotót, soha nem értette, hogy tud mindig mosolyogni, mindig olyan könnyedén venni az életet. Valahol mégis irigykedett rá… Hiszen ő jelenleg még azt sem tudta vajon hogyan kaphatná meg a kiszemeltjét.

- Gokudera-kun! Yamamoto! – pillantotta meg a két fiút Tsuna az iskola bejáratánál.

- Tizedik! – mosolygott rá a fiúra, és érezte, hogy egy kicsit el is pirul. Most, hogy eldöntötte, hogy szeretné megkapni őt, jobban felszínre törtek az érzései.

- Hali, Tsuna! – integetett Yamamoto is, majd a három jó barát belépett az iskolába.

***

Az osztályterembe érve lassan elfoglalták a helyüket, és végül elkezdődött az óra. Persze az osztályelső Gokuderának az első padban volt a helye, s emiatt sokszor hátrafordult, hogy láthassa a Tizediket. Így volt ez most is, hiszen nem tudta visszafogni magát.

- Gokudera! Hányszor mondjam, hogy előre figyelj? – dorgálta a tanár. – Gyere ki a táblához!

A fiú viszont tudta, ez nem lehet büntetés számára, egy kis matematika nem foghat ki rajta, és csak azt sajnálta, hogy nem mélyülhet el a Tizedik gesztenyebarna szemeiben.

Végül vége lettek az óráknak és a fiúk Tsuna háza felé tartottak. Szinte nem múlt el egy nap, hogy nem mentek át hozzá egy kicsit.

- Tsuna, emlékszel, amikor Valetin-napon csokit kaptál egy öreg nénitől? – vetett fel egy témát vidáman Yamamoto.

- Igen, és különleges csokit készített nekünk Kyoko-chan és Haru. – mosolygott vissza rá Tsuna.

Gokudera csak csendben követte őket, de valami fontos eszébe jutott a Valentin-nap és a csoki kapcsán. Miért ne lephetné meg egy kis bonbonnal a Tizediket?

- Tizedik! Bocsáss meg, el kell mennem egy kicsit! – szólalt meg hirtelen.

- Gokudera-kun? Hova mész? – lepődött meg Tsuna.

- Csak a szomszéd boltba! Mindjárt jövök! – mosolygott rá kedvesen, majd elviharzott. Szerencséjére elég gyorsan végzett a bonbon vásárlással, de akkor már sehol se találta, se a Tizediket, se az idióta baseball-mániást. Mit tehetett mást, egyedül sétált el a házhoz… Mikor benyitott már mindenki az asztalnál ült és javában folyt az ebéd.

- Sajnálom Tizedik, hogy elkéstem és nem értem ide időben! – s zavartan meghajolt előtte párszor. Szinte égett legbelül a szégyentől. Úgy érezte, ha még több ilyen dolgot tesz, akkor a Tizedik soha nem fogja elfogadni, mint jobb keze.

- Gokudera-kun! Semmi baj! – válaszolt Tsuna, és ő is kicsit zavarba jött a helyzettől.
Ebéd után a társaság nagy része az ebédlőben maradt, s beszélgetett, Lambo és I-pin, pedig inkább az alvást választotta… Egészen addig, míg Reborn be nem jelentett valami váratlant:

- Tsuna, itt az ideje egy kis edzésnek!

- Mi? De hiszen most ettünk! – akadt ki a fiú.

- Ha igazi maffia vezér akarsz lenni, akkor áldozatokat kell hoznod!

- De én nem akarok! – tiltakozott Tsuna, de erre Reborn akkorát rúgott belé hátulról, hogy a bejárati ajtóig repült.

A szürke hajú fiú kicsit aggódva nézte végig a jelenetet, remélte semmi baja nem lesz a Tizediknek az edzés alatt. Ám tudta, hogy most jött el az idő, hogy elrejtse a fiú szobájában a bonbont. Nem merte közvetlen odaadni neki, félt az elutasítástól.

Egy gyors WC-re kell mennie ki fogással, lerázta a többieket, majd fölérve a lépcsőn belépett a fiú szobájába.

Ahogy bentebb lépett rögtön meg is torpant. Hiszen most van itt először egyes egyedül, és emiatt eddig még soha nem volt ideje tüzetesebben is szétnéznie. Az ágyat, ahol minden egyes nap álomra hajtja a fejét a Tizedik, az íróasztalt, ahol tanulni szokott, a könyveket a polcon… mindent.

Az íróasztalon egy látszólag egyszerű téli kesztyű hevert, fehér alapon egy piros 27-es számmal, de Gokudera tudta, hogy nem az. Tudta, hogy ez az a kesztyű, amiben a Tizedik a harcait vívja. Lassan fölemelte az asztalról, s észrevette, hogy elpirult, ahogy tudatosult benne, hogy valóban ez az a tárgy. Kicsit gyönyörködött benne, majd az arcához emelte. Érezte rajta a Tizedik illatát, s ettől még jobban elvörösödött. Valahol legbelül viszont büszkeséget érzett, ahogy a csatáira gondolt. Tisztába volt vele, hogy szereti, lépnie kell.

Elővette a szépen becsomagolt bonbont, s már éppen az asztalra tette volna a kesztyűvel együtt, mikor halotta, hogy valaki kint járkál. Ijedtében gyorsan az asztalra pottyantotta őket, majd az ajtóhoz sietett. Meglepetésére Yamamoto lépett be:

- Hát itt voltál Gokudera! Megvagy! – vigyorgott.

Az az idióta baseball-bolond tuti azt gondolta, hogy bújócskázik vele. Hogy merte megzavarni, mikor éppen a Tizedik ajándékát „adja” át? S felindultságában még azt is elfelejtette, hogy nem írta rá a nevét a bonbonra…

***

Másnap a három fiú együtt indult el iskolába. Gokudera egész végig abban reménykedett, hogy odajön hozzá a Tizedik és megköszöni neki az ajándékot, sőt talán egy apró puszit vagy csókot is kap tőle… de ez a pillanat egészen a nap végiéig nem jött el. Helyette mindvégig kipirult, mosolygós arccal beszélt mindenkihez, és olyan volt, mintha elvarázsolták volna. Talán örül az ajándékának, talán ő is érez valamit iránta, csak fél odamenni hozzá és szemtől-szemben elmondani neki. Valami egyértelműbb jel kellene az érzései kifejezésére.

Délután szokásosan mindenki átment Tsunához és jól érezték magukat. Reborn eldöntötte, hogy a mai napot is a sportnak és az edzésnek szentelik. Persze Ryohei, Yamamoto és a többiek nagyon is örültek ennek, kivéve magát a Vongola vezér örököst, Tsunát. Újra ellenkezni próbált, de Reborn most is testi fenyítést alkalmazott.

A nap végére mindenki annyira elfáradt, hogy többen is úgy döntöttek, hogy maradnak éjszakára, így Gokudera is ebben maradt.

Egy különálló vendégszobát kapott, amit Yamamotoval kellett megosztania, de nem igazán jött álom a szemére. Gondolatai folyamatosan a Tizedik körül forogtak, fogalma se volt mit tehetne annak érdekében, hogy végre a karjai közt tarthassa.

Végül megunta a céltalan gondolkodást, és inkább a tettek mezejére lépett. Lassan, vigyázva, hogy Yamamoto fel ne ébredjen, elhagyta a szobát, majd a szemközti ajtóhoz sétált. Már nyúlt is volna a kilincshez, mikor eszébe jutott, hogy a Tizedik már biztos mélyen alszik. De akkor mégis mit tegyen? Nem tud tovább várni… Nem tud még egy napot tétlenséggel eltölteni…

Halk nyikorgással kinyílt az ajtó, s Gokudera belépett rajta. Ahogy sejtette, a Tizedik már régen aludt. Szemei lehunyva, száján édes mosollyal, olyan aranyos volt, hogy Gokudera nehezen tudott neki ellenállni. Óvatosan fölé hajolt, kezét megtámasztva a párnájában. Érezte, hogy szívverése egyre erősödik, arca kipirul, izzad a tenyere, fél megtenni azt, amire készül. Egy darabig még nézte őt, majd összeszedte magát, közelebb hajolt, s puha ajkait érintve megcsókolta a Tizediket.

Az utolsó emlék, amire ezek után Gokudera emlékezett, hogy egy erős lökés éri a mellkasát, s ő a padlóra zuhan…

***

A barna hajú fiú lassan kinyitotta a szemeit, majd fölült az ágyban. Vajon ki lehetett az, aki megzavarta nyugodt álmát? Talán az a személy, akitől mindig is akart egy csókot és most ijedtében ellökte őt? Az szörnyű lenne…

Ám nem sokáig tudott ezen gondolkodni, ugyanis a következő pillanatban egy ismerős hang szólította meg:

- Tsuna! Úgy tűnik, van egy titkos hódolód!

- Reborn! – ismerte fel a fiú a Cupido jelmezbe bújt Arcobalenot. – Ki az? – folytatta kíváncsian, de ekkor észrevette, hogy házioktatója már rég az igazak álmát alussza.

- Ne aludj el egy ilyen fontos pillanatban! – szólt rá mérgesen, ám Reborn már olyan mélyen aludt, hogy még Tsuna hangoskodása sem volt képes fölébreszteni őt.

- Tizedik! Nagyon sajnálom, amit tettem, hogy fölébresztettelek az álmodból, és hogy a tudtod nélkül bementem a szobádba, és egy doboz bonbont rejtettem el! Kérlek, bocsáss meg! – szólalt meg hirtelen a szürke hajú fiú.

- Gokudera-kun? Te vagy a titkos hódolóm? – lepődött meg Tsuna.

- Nem kellett volna ezt tennem! Annyira sajnálom! – és még párszor meghajolt a fiú előtt.

- Tudod, egész végig azt gondoltam, hogy Kyoko-chan volt, aki a bonbont küldte, de… - kezdett bele Tsuna, majd kedvesen folytatta. – Örülök annak is, hogy te voltál az!

- Komolyan? – Gokudera alig akart hinni a fülének, bár eszébe jutott, hogy ezek szerint egészen idáig nem tudott a bonbon küldőjéről a Tizedik. Fogalma se volt, hogy ez vajon, hogy történhetett meg, de ebben a pillanatban már nem érdekelte.

- Igen! – bólintott a fiú válaszképp. – Úgy érzem mindig is éreztem irántad valamit, csak féltem kimutatni. Nem akartam, hogy megvess emiatt, és elveszítselek, mint barátot, ezért csak a szívemben őriztem ezeket az érzéseket.

- Most már nincs miért aggódnod! – mosolyodott el Gokudera, majd közelebb hajolt a fiúhoz.

- Most már nincs. – hunyta le a szemeit Tsuna, majd boldogan fogadta Gokudera csókját. Testét elöntötte a forróság, szívét a boldogság, hogy a mai naptól fogva már nem kell attól tartania, hogy Gokudera soha nem viszonozza a szerelmét. Csukott szemeiből örömkönnyek folytak le egészen az álláig.

Gokudera lassan elengedte Tsuna ajkait, ujjaival letörölte a könnyeit, majd szorosan magához ölelte a fiút.

„Tizedik! Kérlek, ne sírj… Én mindig itt leszek neked, szeretni, megvédeni foglak, s mint jobb kezed, ha kell akár a világ végére is követlek…

…amíg csak forog a Föld”