2014. november 8., szombat

As Long as I'm Here You'll never be Happy!

Vörös vér fröccsent a tiszta fehér padlóra, az áldozat megadóan a földre rogyott. Tettese izzó szemeivel, örömittasan figyelte őt, kezében a kés meg-meg csillant. Karja ösztönösen indult egy újabb támadásra, ami talán az utolsó is lehetett, nem érdekelte a tette következménye, teljesen elvesztette már az öntudatát. Ördögi kacaj szakadt ki belőle, mikor végre sikerrel járt, a védtelen prédája élettelenül a földre zuhant. Hangja nem csitult, mígnem fülsüketítő zúgássá nem vált...

*****

Nehezen ébredtem azon a reggelen, mintha az álom, amit láttam, nem akart volna elengedni magától. Úgy éreztem, hogy a tudatom már ébren van, de a testem még nem képes engedelmeskedni a parancsaimnak. Erősen koncentrálnom kellett, hogy a szemeim kipattanjanak, és végül felébredjek. Szívem még mindig erősen vert a sokk hatása miatt, teljesen leizzadtam, sokáig csak magam elé bámultam. Egyáltalán nem volt pihentető alvás, inkább kimerítő. A gondolataimat még mindig az a bizonyos álom töltötte ki, amit láttam. Sokszor megtörtént már meg ez vagy hasonló, melyben magam egy éhes démonnak éreztem és megöltem azt a személyt, akit legjobban szerettem. Hogy mi okom volt rá, azt sosem tudtam meg, nem derült ki, de mindig fájó érzés volt. Mintha magammal tettem volna meg ugyanezt, mintha a szívemet és az érzéseimet ezer darabra szabdaltam volna fel.
Matsushita Hikaru. A név, amit talán sosem felejtek el, a fiúé, akit már egészen kisiskolás korom óta ismertem. Egy városban éltünk, egy iskolába jártunk, egy osztályba kerültünk, és a legjobb barátok voltunk. Talán ez a szoros kötelék vezetett végül engem oda, hogy belészerettem, a világosbarna hajába, a csillogó égkék szemeibe, a mosolyába, az egész lényébe. Ő volt az egyetlen, aki igazán megértett, aki támogatott, ha szomorú voltam, mindig pozitívan és vidáman állt az élet kihívásai elé.
Az élet viszont nem ilyen egyszerű, az élet végül elsodorta Hikarut a karjaimból. Álmaink, céljaink voltak, amiket meg szerettünk volna valósítani, és sajnos nem egyeztek. Az iskola után ő a szülővárosában maradt, ott tanult tovább, én viszont elköltöztem Tokióba. Hikaru tiltakozott ellene, de én már elhatároztam magam, és hogy ezzel együtt örökre lemondok róla, elfelejtem őt, hiszen kettőnk közül csak én vagyok az egyetlen, aki többet gondol erről a kapcsolatról. Nagyon jól tudom, hogy neki mindig csak egy legjobb barát maradok, hiába várok...
Végül elérkezett a költözésem napja, összepakoltam mindent, elbúcsúztam a szüleimtől, akik sok szerencsét kívántak nekem, de Hikarunak nem szóltam. Semmit, még annyit sem, hogy elmentem, és talán soha többé nem lát. A vonat kattogva elindult az állomásról, és én arra gondoltam, hogy az út végén egy új világ, egy új élet vár, melyben egy új ember lehetek. Ahogy egyre sebesebben zakatolt, egyre sebesebben repültem az új jövőm felé, a szívem megtelt melegséggel és reménnyel. Boldog voltam, leírhatatlanul boldog.
Ám, mikor megérkeztünk és én leszálltam, minden eddig érzett pozitív gondolatom elszállt. Döbbenten álltam a peronon, mindenhol nyüzsgő emberek, égig nyúló épületek, színes plakátok fogadtak, és én úgy éreztem elvesztem. Elvesztem, és én ennek a tömegnek csupán csak egyetlen porszeme vagyok. Remegve fogtam meg a bőröndömet és indultam el, elvégre az új életem vár itt, legbelül viszont még mindig egyedül éreztem magam és magányosnak.
Ezek az érzések, viszont elmúltak, mikor lassan elértem az iskolámhoz a leírt cím és pár útbaigazítás segítségével, és már az ajtóban elámultam. Ahogy a hatalmas épület felém tornyosult, a testem a borzongás és a tettre kész erő járta át. Igen, nem hiába akartam ide jönni, ebben az iskolában tanulni. Szimpatikus volt a hely, az emberek, amit tanultunk és csináltunk, a műszaki iskola, de ez a lendület csak pár hétig maradt meg. Lassan ráébredtem, hogy hiába vannak körülöttem kedves emberek, hiába szeretem azt, amit itt tanulhatok, valamiért üres minden, valami mindig hiányzik. Rengeteg ideig nem tudtam rájönni az okára, mi az, ami itt nincs, és a régi életemben megvolt, mi az, amit keresek. Egy nap, viszont rádöbbentem, ahogyan unalmamban a telefonom képeit nézegettem. Egy mosoly, egy égkék szempár, barna rövid hajjal. Matsushita Hikaru... Hiába akartam őt elfelejteni, a szívem még mindig őt szerette, mindig őt akarta. Hiányzott, látni akartam, de olyan messzire volt tőlem. A telefon kiesett a kezemből, karjaimmal átkaroltam magam, csak hagytam, hogy a keserűség egészen a szívemig hatoljon. Miért nem cselekedtem akkor, mikor még ott volt mellettem? Miért nem mondtam meg neki akkor, hogy szeretem? De valószínűleg már mindennel elkéstem, az élet elszakított minket egymástól, és én örökre magányos maradtam...
Hetek, hónapok teltek el, és azóta sem kerestük egymást, pedig a telefon, egy egyszerű üzenet mindig ott volt lehetőségként számunkra. Én úgy gondoltam, hogy biztos már régen el is felejtett engem, ő pedig ugyanígy nem hívott sosem. Mégis, valamiért mindig vártam, hogy egyszer legalább egy apró SMS-t kapok tőle, amiben megkérdezi, hogy mi újság felém.
Ezen a reggelen is így tettem, miután összeszedtem magam a szörnyű rémálom okozta sokkból. Semmi hír felőle, csak a szokásos barátok, szokásos üzenetei, inkább a táskám mélyére rejtettem a telefont. Bepakoltam még az aznapra szükséges füzeteim, könyveim, és útra készen elindultam... volna. Hirtelen eszembe jutott, hogy az irataim az asztalon hagytam, így visszaszaladtam értük.
Takai Akahiro, az én nevem. A képen egy fekete hajú, barna szemű, szigorú arc köszönt vissza rám, a saját fényképem. Amint megbizonyosodtam róla, hogy még véletlen sem más iratait viszem el, gyorsan a zsebembe dugtam őket, becsuktam a kollégiumi szobám ajtaját, hiszen a szobatársam már régen elment, és siettem is az órára.
Mondhatni unalmasan telt a napom. Lekötöttek ugyan az órák, de valahol mégsem volt az egész az igazi, olyan, mint a legelején. Összesen nyolc ilyen kínzást kellett túlélnem, egy ebédszünettel egybekötve, és a legvégén egy élőhalottra hasonlítottam lelkileg, akinek még a meglévő energiáit is lecsapolták. Késő délután volt már, mikor megszabadultam a teendőimtől, és visszatérhettem a kollégiumi szobámba.
Ahogy beléptem, a társam, Akio-kun már várt engem, és rögtön el is panaszolta, hogy az ő órái sem voltak sokkal érdekesebbek. Nem igazán hatott meg, nem igazán foglalkoztam vele, valami sokkal jobban érdekelt akkor engem. Előkotortam a telefonom, és újból megnéztem az üzeneteim, de persze Hikarutól most sem kaptam semmit se.
- Miért nézegeted folyton a telefonod? Nem tán szerelmes vagy? - kérdezte meg kíváncsian Akio-kun, és egy sunyi mosoly jelent meg az arcán. Hát igen, rögtön beletrafált a közepébe. A szobatársam mindig olyan személyiség volt, akinek folyton csak a szép lányok meg a fölszedésük járt az eszébe, energikus és határozott, de mindig jól kijöttünk egymással.
- Mondhatni... - válaszoltam egy kicsit kelletlenül. Nem igazán akartam erről a témáról beszélgetni és felszínre hozni az érzéseim.
- Na, na, és csinos a lány? Jól néz ki? Van róla képed? - Persze, ő biztos azt hiszi, hogy lány, hogy egy bombázó, és esetleg neki esélye lehet nála, ha nekem nem sikerült. Hát most nincs szerencséd Akio-kun, Hikaru fiú, és ha érdekelne is a saját nemed, akkor sem engedném, hogy a tiéd legyen. Persze lehet nem tenne ilyet, csak én féltem őt, elvégre barátok vagyunk.
- Bocsi, nincs... - hazudtam, hogy ezzel elkerüljem, hogy ezzel ne kelljen megtudnia, a szívem választottja nem lány.
- Akkor mesélj róla! Mondd el, hogy néz ki! - Hát persze, hogy nem tud tágítani! Amilyen kis örökmozgó és buzgó srác, addig érdeklődik, míg választ nem kap.
- Hm, világosbarna haja van, kék szemei, és nagyon aranyos mosolya - írtam körül Hikarut, ennyiből biztos nem fogja sejteni, hogy egy fiúról beszélek.
- Hű, nagyon szerencsés vagy! A kék szeműek olyan különlegesek! Sok szerencsét, Akahiro! - vigyorgott rám vidáman. Meglepett tőle ez a reakció, nem gondoltam, hogy sok szerencsét kíván majd nekem. Úgy tűnik egyre jobban fejlődik a barátságunk. Igazából viszont, még mindig nem éreztem magam boldognak...
- Nem vagyok olyan szerencsés... - csúszott ki hirtelen a számon, pedig tényleg nem akartam a problémáim szóba hozni, beszélni róluk. - Már hetek óta, sőt azóta nem beszéltünk, mióta eljöttem a suliba tanulni...
Akio-kun egy darabig csak furcsán nézett rám, majd a tekintete a kezemben lévő telefonra vándorolt, és végül hangos nevetésben tört.
- Komolyan, hülye vagy?! Ott van a kezedben a megoldás. A mai világban már bármikor elérheted az embereket!
- Tudom... - pillantottam a kijelzőre. - De úgy érzem, hogy nem érdeklem őt, hogy már el is felejtett engem, és biztos másokkal sokkal jobban érzi magát.
- És mi van akkor, ha ő is pont ugyanezt gondolja? Ugyanígy nem érdekli, mert biztos te sem érdekled már őt? Gyerünk, hívd fel! - mosolygott rám és bíztatott engem.
Sokáig csak ültem szótlanul és a gondolataimba mélyedtem, azon töprengetem, hogy vajon lenne e értelme az egésznek. Fölhívni biztos nem szeretném, főleg nem Akio-kun előtt, akkor lebuknék, de ha írok neki egy üzenetet... Tényleg visszaírna egyáltalán? Tényleg érdekelné őt? Ha válaszolna is, biztos haragudna, mert szó nélkül leléptem, és cserben hagytam ezzel őt. Nem... Nem tudok most még szembenézni az érzéseimmel és vele...
- Mire vársz még? Nem muszáj telefonálnod, egy üzenet is megteszi. Na? - Akio-kun megállíthatatlan volt, úgy tűnt, addig nem hagyja abba, míg meg nem teszem. Részben hálás voltam neki, de tudtam, hogy mennyire félek a következményektől. Ha jobban belegondolok, viszont igaza van. Valakinek lépnie kell, valakinek meg kell tennie az első lépést, még mielőtt késő nem lesz. Én leszek az az ember, aki megteszi ezt!
- Köszönöm, Akio-kun! Írok neki! - jelent meg egy apró mosoly az arcomon, majd a kezembe vettem a telefont és elkezdtem begépelni az üzenetemet.
Végül ezt írtam Hikarunak:

"Sajnálom, hogy eddig nem kerestelek és hogy nem szóltam, hogy elköltöztem. Remélem nem haragszol. Veled mi újság? Hogy megy az új iskola?"

- Mosolyogj többet, Akahiro. Jól áll! - szólalt meg Akio-kun, mikor végül befejeztem az üzenet írását. Most bókolni akart nekem vagy csak viccelődik velem? Tudtommal a lányokat szereti, szóval nem lehet semmi hátsó szándéka. Nem tudtam semmi értelmeset sem rá válaszolni, így inkább csendben maradtam.
- Miért nézel így rám? Amit mondtam, komolyan mondtam, tényleg lehetnél vidámabb. Ez nem azt jelenti, hogy meleg lennék, ez csak egy jó tanács. Miért, te az vagy? - magyarázta meg az értetlenkedésem a szobatársam.
- Inkább menjünk aludni! - hárítottam a kérdést, és összeszedtem a pizsamám és a törölközőm. - Még elmegyek fürdeni. - azzal kiléptem a szobából, szívemben a reménnyel, hogy talán Hikaru hamarosan visszaír.

*****

Újabb hetek teltek el végül úgy, hogy semmilyen válasz nem érkezett. Eleinte lelkes voltam, bíztam, reménykedtem benne, hogy hamarosan reagál az üzenetemre, egy héttel később már nem vártam. Hiába hallgattam Akio-kun tanácsára, már nem tudtam mosolyogni. A napok lassan és egysíkúan teltek és úgy éreztem, felesleges volt bátornak lennem, feleslegesen írtam meg azt az üzenetet. Végső soron már arra is gondoltam, hogy Hikarut nem nekem szánta az ég, és hiába próbálkozok, ő mindig is elérhetetlen lesz számomra. Valaki mással boldogabb lennék, valakivel végre megélhetném az igazi, beteljesült szerelem érzését. Akio-kunra gondoltam... Ha nem csak a lányok érdekelnék őt, akkor biztos megpróbálnám vele. Persze később rá kellet jönnöm, hogy miért találtam őt szimpatikusnak és vonzónak. Benne is csak Hikarut láttam. Ugyanolyan vidám mosollyal nevetett, ugyanolyan életvidám volt, azzal a különbséggel, hogy a szobatársam két kanállal habzsolta az életet. Hétvégente a legvadabb  bulikban volt benne és sokszor nem is hallottam ilyenkor felőle, elég kicsapongó életmódja volt. Hikaru ártatlanságához még hasonlítani sem tudtam. Végül minden szál újra hozzá vezetett...
Egy átlagos péntek délután volt, mikor iskola után a tankönyvemet tanulmányoztam, a jövő heti számonkérésre készültem. Épp az egyik matekpéldát oldottam meg, mikor egy ismerős dallam ütötte meg a fülem. Csörög a telefonom. Idegesen kaptam le az éjjeli szekrényemről, és amit a kijelzőmön láttam, először el sem akartam hinni. Bejövő hívás Hikarutól. Egy darabig tétováztam, nem mertem fölvenni, de végül megnyomtam a zöld kagylót ábrázoló gombot, és beleszóltam a telefonba. Csend, nem kaptam választ, de nem adtam fel, újrapróbálkoztam.
- Halló, itt Takai Akahiro!
- Takai-san! Tényleg te vagy az? - hallottam meg a kedves hangját a vonal másik végén.
A szívverésem az egekbe szökött, a kezemben lévő telefonom majd' kiesett a kezemből. Hikaru tényleg fölhívott engem, tényleg hozzám beszél, vagy csak álmodok? Viszont, ha így van, akkor nem haragudhat annyira rám, hogy még szóba sem álljon velem. Borzasztó boldog lettem, mikor fölfogtam végre, hogy ez a valóság, itt és most beszélhetek végre vele. Annyira elkalandoztak végül a gondolataim, hogy csak arra ébredtem fel, hogy Hikaru a nevemen szólongat.
- Itt vagy, Takai-san? - a hangja már kissé türelmetlen volt.
- Persze! Bocsáss meg, hogy nem válaszoltam. Ugye nem haragszol? - szedtem össze magam. Nem futamodhatok meg, nem játszhatom el az egyetlen esélyemet, amit ennyi idő után végre megkaptam.
- Dehogy! És az SMS-eddel kapcsolatban... Amiatt sem haragszom, hogy eltűntél. Megértem.
Valóban? Tényleg nem haragszik rám? Hatalmas kő esett le a szívemről. Ő az én Hikarum, aki mindig megértett, aki mindig támogatott és mellettem volt. Ennyi idő után sem változott meg, és fordult ellenem. Nagyon boldog voltam.
- Örülök neki. - mosolyogtam.
- Akkor térjünk is a tárgyra... Volna-e kedved a hétvégén találkozni velem? - Ennél jobb ajánlatot nem is mondhatott volna, bár egy picit féltem a találkozástól, még meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy ennyi idő után végre újra láthatom.
- Benne vagyok. De hol szeretnél találkozni?
- Ott, ahol minden elkezdődött.
"Ott, ahol minden elkezdődött" Elég költőien hangzik, de ha jól veszem ki a szavaiból, akkor arra céloz, hogy náluk, vagyis a szülővárosunkban, ahol felnőttünk, ahol találkoztunk, egy iskolába jártunk.
- Egyébként is, a szüleid panaszkodtak, hogy sűrűbben meglátogathatnád őket. Hiányzol nekik! - folytatta a mondanivalóját.
- Igazad van, Hikaru! Hozzájuk is mindenképpen elmegyünk, rendben? Akkor megfelel, ha holnap reggel az állomáson találkozunk?
- Igen-igen! Várlak!
- Akkor holnap!
Azzal elbúcsúztunk egymástól, és letettem a telefont. Belegondolva még most sem hittem el igazán, pedig muszáj volt, beszéltem vele, elhívott hozzájuk, és találkozni fogok vele. Álomszerűnek hatott az egész, pedig ez volt a valóság. Annyira izgatott lettem az események jobbra fordulása miatt, hogy éjszaka alig tudtam végül elaludni. Folyton csak Hikaru járt az agyamba...

***** 

Másnap reggel reményekkel teli ébredtem, és boldogan hagytam el a kollégium és az iskola épületét. Fölszálltam a buszra, ami egyenesen az állomásra vitt, ahonnan vonattal utaztam tovább. Valamiért eszembe jutott a nap, amikor elköltöztem, amikor új életet kezdtem. Tulajdonképpen most kicsit olyan lesz, mintha visszautaznék az időben. A sok szép emlék ott született, ahová most tartok.
Végül leszálltam a vonatról, de Hikarut nem láttam sehol sem, így a táblán megnéztem, hogy mikor ér ide pontosan a busza. Az órámmal összeegyeztetve még volt 10 percem, így még várnom kellett egy kicsit. Ám az a kicsi idő is nagyon nehezen telt el... Utálok várni, főleg ilyenkor, mikor végre egy olyan személyt láthatok, akivel régen találkozhattam és nagyon fontos nekem.
Hikaru végül megérkezett. Nagy mosollyal az arcán, gyönyörű kék szemeivel, szinte nem is változott semmit sem, mióta nem találkoztunk. Talán csak magasabb lett egy picit, és fiúsabb. Integetve üdvözölt engem, majd kivette az egyik táskám a kezemből és inkább ő cipelte. Én csak pislogtam, tudom, hogy nem olyan erős ő, de hiába akartam lebeszélni róla, ragaszkodott hozzá.
Innen még egy picit utaznunk kellett, hogy végleg az házához és a miénkhez érjünk. Útközben Hikaru sokat mesélt, hogy milyen az ottani iskola, hogy tetszik neki, és milyen jól kijön az osztálytársaival. Valahogy irigykedtem kicsit rá, nekem nem jött olyan jól össze az életem, legalábbis nem voltam vele teljes mértékben megelégedve. Azért örültem neki, hogy legalább ő boldog és jól érzi magát, még ha én nélküle nem is lehettem az. Úgy megöleltem volna ebben a pillanatban, de biztos, hogy hülyének nézett volna engem, így nem mertem, nem tettem meg végül...
A kis város, ahol régen éltem, ahol Hikarut megismertem, tényleg kicsi volt. Nem voltak nagy házak, kiemelkedő épületek, teljesen más volt, mint Tokió. Ezért is volt furcsa, amikor elköltöztem oda. Sokkal másabb látvány fogadott ott, mint itt. Végül azért csak megszoktam... Hikaruval a főutcán indultunk el, ami tudtam, hogy hova vezet. Hozzánk... A saját házunkhoz, ahol laktam, amíg el nem mentem tanulni. Kicsit aggódtam, hogy milyen érzés lesz ennyi idő után újra hazamenni, mit mondanak a szüleim, de szembe kellett néznem a dolgokkal. Ahogy azon is sikerült túlesnem, hogy Hikaruval találkoztam, úgy ez is menni fog.
Amikor odaértünk a házhoz, csengettem, majd vártam. Anyukám nyitott ajtót, és rögtön megölelt, puszit adott nekem. Kicsit kínosnak éreztem a szituációt, nem csak azért, mert ezelőtt sosem tett ilyet, hanem, mert szégyenlettem is magam, hogy ilyen sok időre távol maradtam. Látszólag, viszont úgy éreztem, hogy nem haragszanak rám e miatt, szívélyesen fogadtak engem is, Hikarut is, mintha el sem mentem volna.
- Hikaru szólt, hogy a hétvégén hazalátogatsz, így már nagyon vártunk. Örülök, hogy itt vagy - mosolygott anyukám, amikor beléptem a házba.
Apum is odajött hozzám, megölelt, megveregette a vállam, sok szerencsét kívánt nekem a további tanulmányaimhoz.
- Aztán remélem valami csinos lánnyal is összeismerkedsz - tette hozzá még.
- Megjöttem - nevettem el magam, tényleg hazaértem.
A szüleim tényleg készültek a vendéglátásunkra. Anyukám annyi ételt készített, hogy szerintem három napig is elég lenne még négyünknek is. Sebaj, az ő főztje biztos, hogy finomabb, mint amit az iskolában ettem. Én is, Hikaru is teljesen jóllakott belőle. Időközben nagyon jól elbeszélgettünk, és többek között az is kiderült, hogy Hikaru szakácsnak tanult tovább, így véleményt is mondott az ebédről. Szerinte nagyon finom volt, szívesen megtanulná a receptjét. Anyukám készséggel ajánlotta fel a segítségét.
Ebéd után körülnéztem kicsit a házban, az udvaron, a régi szobámban, mindenhol. Olyan érzésem támadt tőle, mintha megállt volna az idő, mintha nem is teltek volna el hónapok. Ám ez kiváltképpen a szobámra volt igaz. Az asztalon hagyott papírjaim, a polcon lévő tárgyaim, a sarokban hagyott táskám, mind ugyanúgy állt. Anyukám véleménye szerint, azért nem nyúlt hozzájuk, mert a saját személyes dolgaim, csak leporolgatta őket, amikor már szükséges volt. Így esett meg, hogy egy kis cetlit is megtaláltam, amit még iskolás koromban írtam, és Hikarunak akartam odaadni, de sajnos végül nem tettem. Furcsa élmény volt újra elolvasni a sorokat, és nem is tudtam végül a végére jutni, mert kinyílt az ajtó és pont ő jelent meg. Idegességemben a zsebembe gyömöszöltem a papír darabot, és gyorsan rápillantottam, próbáltam leplezni, hogy bármi is történt volna.
- Hamarosan indulhatunk, még hozzánk is el szeretnélek vinni - szólalt meg.
- Hozzátok? - lepődtem meg. Úgy tudtam, hogy ez nincs a tervben.
- Igen. Szerinted miért? A szüleim nem lesznek otthon a hétvégén, akár nálunk is maradhatsz estére.
Kicsit pimaszul nézett rám, amikor ezt kimondta, de nem mertem bármit is belemagyarázni a dolgokba, nem akartam azért elbízni magam. Kiderült, hogy nem is volt szükség rá. Hikaru terve az volt, hogy majd együtt készítünk valamilyen vacsorát, amit megehetünk majd. Mivel szakácsnak tanult, így biztos voltak ötletei hozzá, a szülei nélkül, pedig kényelmesen is megtehettük.
Elérkezett végül a búcsúzás ideje, a szüleim ugyanúgy megölelgettek, mint mikor megérkeztem. Megígértem nekik, hogy sűrűbben fogok majd eljönni hozzájuk, lehet minden hétvégén meglátom őket, mert tényleg jól éreztem magam otthon. Hikaru is elköszönt, majd ketten elindultunk, és végre úgy éreztem, hogy tényleg ketten maradtunk. Vajon ő is úgy gondol rám, ahogyan én ő rá? Vajon számítok neki annyit, vagy csak egy barát vagyok számára? Ez volt az első alkalom, hogy ezek a kérdések komolyan az agyamba férkőztek, nem hagytak nyugodni, és folyamatosan ezen járt az agyam. Szerettem volna tudni a választ, de nem állhattam csak úgy elé, hogy elmondja erről a véleményét, így bennem maradt a kétkedés.
Az út végén végül elérkeztünk a házukhoz, ahova ő rögtön be is engedett engem. Sokszor voltam már régebben náluk, de most ide is furcsa volt belépni. Hiába bátorított Hikaru, hogy csak érezzem otthon magam, hiába helyeztem magam kényelembe a nappali egyik foteljában, valahogy nem ment, valami megmagyarázhatatlan dolgot éreztem legbelül. Talán még mindig nem hagynak nyugodni azok az érzések? Gyorsan! Valaki válaszoljon rájuk!
- Hikaru nem szeret téged... Sosem szeretett téged! - hallottam meg hirtelen egy ismeretlen hangot, ami mintha pont a kérdésemre akart volna válaszolni. Idegesen körbepillantottam, vajon honnan jöhet a hang, de senkit sem láttam. Hikarun kívül, aki értetlenül nézett most rám, mást nem láttam a szobában. Akkor vajon ki lehetett az, ki szólt hozzám?
- Valami baj van? - kérdezte meg tőlem érdeklődve a társam, és ezzel kizökkentett az előző sokkból.
- Semmi! Semmi gond! - ráztam meg a fejem. Tényleg próbáltam az előbb történeteket elfelejteni. Biztos csak képzelődtem.
- Akkor, ha van kedved hozzá, el is kezdhetjük a vacsora elkészítését!
Beleegyeztem, mire Hikaru összekészítette az alapanyagokat, és neki is láttunk. Ő csinálta a főbb részét, én csak besegítettem neki. Egy salátát szeretett volna elkészíteni, mert szerinte egyszerű, és laktató étel lenne így délutánra. Rengeteg zöldség kellett hozzá, amiket én daraboltam fel a konyhakés segítségével, de a rossz gondolatok ezek után sem akartak elmúlni. Nem értettem az okát, és az ismeretlen hang újra hozzám szólt, olyan érzésem volt, mintha csak én hallanám őt...
- Szóval még mindig nem érted? Még mindig nem jöttél rá, hogy Hikaru nem szeret téged?
Ki vagy te? Honnan tudod, hogy Hikaru így érez irántam? Én szeretem őt! Tiszta szívemből szeretem őt! A kérdések csak gyűltek bennem, teljesen megzavarodtam attól, hogy egy ismeretlen ilyen módon hozzám beszél és olyat állít, amit még én sem tudhatok biztosra.
- A másik éned. Aki fél, aki nem meri bevallani az érzéseit neki, aki azt gondolja, hogy úgy sem érdekli őt, mert Hikaru nem szeret téged... Amíg én itt vagyok, te sosem lehetsz boldog!
Távozz! Takarodj! Menj innen! Próbáltam zavarni őt, de nem akart elmúlni a vele együtt járó furcsa érzés. Valahol tudtam, hogy igaza van és valóban nem merem elmondani neki az érzéseimet.
- Akkor itt az ideje, hogy megszabadulj tőle!
Ahogy ezeket a szavakat meghallottam, a testem magától mozdult meg, a tudatom, mintha valami elhomályosította volna, elvesztettem a józan gondolkodásom, és minden sötétté vált. Mintha a sötétben tapogatóztam volna. A konyhakés, amit eddig a kezemben tartottam, most megcsillant a fényben, Hikaru felé tartottam. Nem akarom! Nem akarom megtenni! A testem, viszont egyáltalán nem felelt a parancsaimnak.
Feladtam végül, feladtam végül a harcot a testemmel, csak hagytam, hogy az történjem, aminek történnie kell. Az arcomon egy elszánt mosoly jelent meg, vért akartam látni, gyilkolni akartam! Megölni azt, aki minden bánatom, minden fájdalmam okozta eddig, hogy végül pontot tegyek a dolgok végére. Hogy megszabadulhassak ezektől az érzésektől! Hamarosan... Hamarosan itt a pillanat, hogy elérjem a célomat!
Hikaru könnyes arccal menekült előlem, amíg végül sarokba nem szorítottam, és nem volt hová mennie. Ijedt arca csak sokkal jobban bátorított arra, hogy megtegyem, hogy végezzek vele, a kés végül lesújtott.
- Takai-san! Ne tedd! - szólt rám egy ismerős hang, valahonnan karok magukhoz szorítottak engem.
Egy fémes koppanás, a kés kiesett a kezemből. Egy felismerés, ami történt, már egyszer láttam. Az álmom, az álmomban ezt már számtalanszor megéltem. Megöltem Hikarut, mert azt gondoltam, hogy ő nem szeret engem. Lassan kitisztult minden, lassan kinyitottam a szemem, hogy újra józanul gondolkodjak.
Tollak. Az első dolog, amit megláttam egy csomó toll volt. Egy hatalmas szárny, kettő hatalmas szárny, amik engem védelmeztek. Hikaru karjai, amik engem öleltek. Teljesen meglepődtem, nem akartam elhinni, a szemeimből könnyek folytak. Legjobban viszont a tettem miatt sírtam. Visszaöleltem őt, nem érdekelt, hogy mit gondol valójában, hogy barátként, vagy másként gondol rám, szükségem volt rá, a közelségére.
- Ne sírj most már, Takai-san! - mosolygott rám Hikaru, a hangja kicsit kétségbeesett is volt. - Sajnálok mindent, ami eddig történt, amiért nem kerestelek, amiért nem beszéltünk olyan sűrűn. Én is elfoglalt voltam, és nem értem rá sajnos. De itt vagyok... végül. Tényleg nagyon sajnálom!
Hirtelen egy fényes csillogást vettem észre a zsebem felől, és belenyúltam. Az idegességemben elrakott papírdarab volt az, amire még régen egy szerelmes üzenetet írtam Hikarunak. Talán azt akarja mondani, hogy most adjam át neki? Ha eddig nem tettem, akkor itt a pillanat, hogy bevalljak mindent? Ez a megfelelő alkalom rá, hiszen Hikaru bebizonyította, hogy számítok neki. Megvédett engem, megmentett engem. Talán többet is érezhet irántam barátságnál. Kivettem hát a cetlit a zsebemből, és feléje nyújtottam:
- Tudom, hogy már nem mostani ez az üzenet, még iskolás koromban írtam, de ami késik, nem múlik. Szeretném most átadni neked.
A régi papírdarabra ezek a sorok voltak írva:

"Hikaru, te vagy az én őrangyalom!
 Te vagy az egyetlen, aki igazán megért engem, aki támogat!
 Szeretlek Téged!"

- Így igaz! Én vagyok a te őrangyalod! - szólalt meg Hikaru, amikor elolvasta az üzenet tartalmát. Ujjai végigsimítottak az arcomon, amitől teljesen megborzongtam. A szemeiből a leírhatatlan boldogságot olvastam  ki. - Szeretlek én is, Takai-san!
Nehéz leírni azt, amit akkor éreztem, talán nem is lehet, de az érzésektől, a boldogságtól, szinte ösztönösen mozdultam a teste felé, az ajkai felé, hogy ez a leírhatatlan érzés kiteljesedjen egy csókban. Végre egymásra találtunk, végre bevallottuk egymásnak, hogyan is érzünk egymás iránt. Többé nem tudtam visszafogni az elfojtott érzéseimet. Szeretni akartam őt mindörökké, és tudtam, hogy Hikaru is így érez a szíve legmélyén.
Ahogy elválltunk egymástól, kinyitottam a szemem. A levegőben apró arany szikrák szálltak, Hikaru szárnyai így tűntek el végül. Csak ő állt ott egyedül, mégis tudtam, hogy ő számomra a minden. Az igéző kék szemeivel rám nézett, arcán egy mosoly jelent meg:
- Megtaláltalak végül, Takai-san!
- Megtaláltalak végül, Hikaru - ismételtem meg a mondatát az ő nevével.
Megtaláltuk végül egymást.
Tudom, mindenki küzd a saját démonával, a távolság néha nagy úr, de hinnünk kell benne mindig, hogy egyszer még jönnek szép idők. Hogy egy nap a távol, az közel lesz, és amit hiszünk, amitől félünk, a mögött egy szebb valóság lapul. Ahogy nekem végül sikerült leküzdenem a gonoszt, ahogy Hikaru az enyém lett, úgy mindenkinek sikerülhet. Hiszen tudom, valahol mindenkinek van egy őrangyala!