Gyönyörű szép nap volt Konoha
apró kicsit tisztásán. A madarak csiripeltek, a fű zöldellett, s a fák hatalmas
lombkoronájukkal fűszerezték a tájat. Asuma és én csodálatosan éreztük magunkat
ezen a kis mezőn, de sajnos már eljött a búcsúzás pillanata:
- Köszönöm ezt a nagyszerű napot!
– mondtam mosolyogva, s boldogan karoltam belé.
- Igazán nincs mit Kurenai, veled
bármennyi időt eltöltenék! – válaszolta, miközben elégedetten nézett rám. A
szemei szinte szikráztak az örömtől, tudtam, hogy ő is nagyon szeret engem.
- Azt hiszem ideje, lenne indulnunk,
már kezd sötétedni! – vetetettem fel az ötletet.
- Igazad van. Menjünk vissza a
faluba! – válaszolta.
Asuma odahajolt hozzám, hogy
búcsú csókot adjon, én pedig lehunytam szemeimet, és vártam, hogy ajkai hozzám
érjenek. Ám ekkor valami zajra lettem figyelmes a közeli bokorban, s ijedten nyitottam
ki a szemem. Odanéztem, hogy megtudjam vajon ki, vagy mi lehet a bokorban, de
abban a pillanatban fegyverek ezrei száguldtak felém. Félelmemben csak egyetlen
dolgot tudtam reagálni: szorosan összeszorítottam a szemem, és vártam, hogy a
fegyverek becsapódjanak. Hallottam, ahogyan elsüvítenek mellettem, de
legnagyobb meglepetésemre semmilyen fájdalmat nem éreztem. Lassan kinyitottam a
szemem, s csak akkor eszméltem rá miért is volt ez lehetséges. Asuma állt
előttem. Asuma, aki akár az élete árán is megvédene engem…
- Asuma! – ordítottam, de ő csak
térdre rogyott, majd remegő karjaival próbált egyensúlyt keresni. Szörnyű volt
így látnom őt. Testéből kunaik és shurikenek ezrei álltak ki, és szinte minden
sebéből vér csöpögött. – Asuma! – ismételtem hangosabban, és kétségbeesettebben.
Szemeim megteltek könnyekkel, de tudtam csak egy út van: segítenem kell neki. Lehajoltam
hozzá, és megpróbáltam az egyik karját a vállamra tenni. Nagyon nehezen, de
végül sikerült kényelmesebb helyzetbe raknom őt, és szépen lefektettem a fűbe.
- Köszönöm! – mondta halkan,
miközben fáradt szemeivel rám nézett.
- Miért…miért tetted? Miért
védtél meg engem? – fakadtam ki hangos zokogás közepette.
- Kérlek, ne sírj! – vígasztalt, s
egyik kezét az arcomra téve megpróbálta letörölni a könnyeimet.
- Miért...? – folytattam csendesen.
- Érted… és a… születendő
gyermekünkért… - válaszolta elcsukló hangon.
Teljesen ledöbbentem a szavaitól.
Akkor, abban a pillanatban végre megértettem miért védett meg. Ha ő nincs
velem, most valószínűleg én és a gyerekünk is veszélyben lenne.
- Sajnálom, de nem volt más út a
király megvédésre… - s láttam, ahogy szemeiből egyre jobban tűnt el az élet, arcomon
lévő keze, pedig egyre jobban csúszott le. „Örökké szeretni foglak!” –
visszhangzott utolsó mondta, majd a karja az ölemben hullott.
- Neeem! – kiabáltam, ahogy csak
a torkomon kifért. Körülöttem minden besötétedett, s egyre jobban fújt a szél.
Az égen hatalmas villámok cikáztak, majd eleredt az eső is. Mindenem csupa víz
lett, de nem foglalkoztam vele. Zokogva borultam élettelen testére, s sírásom volt
egyetlen hang, ami betöltötte az egész teret…
*****
Riadtan nyitottam ki a szemeimet.
Már megint ez a szörnyű álom. Mióta elment arra a küldetésre minden éjjel
ugyanezt álmodom. Gyönyörű szép napot töltünk el együtt, majd egyszercsak
valaki rám támad, s ő az életét áldozza, hogy megvédjen engem. Végül a karjaim
közt hal meg, s én az esőben ázva örökké sírok érte… Szívem még mindig a
torkomban dobogott, és nehezen szedtem a levegőt, de próbáltam megnyugodni. Felültem,
de még mindig nem tudtam teljesen lecsillapodni. Egyszerűen nem tudtam kiverni
a fejemből az álmot: Vajon miért mindig ugyanez? Talán valami jelentése van? És
ha valósággá válik? Lehet már valósággá is vált… Gondolatomat ilyen, és ehhez
hasonló mondatok töltötték ki, de ekkor valami fény szűrődött be a szobámba.
Ideje összeszednem magam, már világosodik, és lehet ma is, kapok valami
küldetést Tsunade-sama-tól.
Fölkeltem, majd felöltöztem, de
mielőtt elindultam volna, egy dolgot még mindenképpen meg akartam tenni, így az
erkély felé vettem az irányt. Csodálatos kilátás volt innen a falura. Egy
darabig gyönyörködtem a tájban, majd a locsolóért mentem, hogy meglocsoljam az
erkélyládában lévő pipacsaimat. Sajnos mostanra már alig maradt pár életbe,
pedig mikor megkaptam őket Asumától még apró kicsi magok voltak. Emlékszek,
amikor odaadta őket, eldöntöttem, hogy valami jól látható helyre ültetem el, és
úgy gondozom majd, mintha a szerelmünk jelképe lenne, hiszen ezzel a virággal
vallotta be az irántam való érzéseit. Amint elültettem őket, pár napra rá már
hatalmas piros virágokkal pompázott. Ahogy nőttek a pipacsok, úgy virágzott a
kapcsolatunk is, de egy szomorú esős napon egyenként hullajtotta le gyönyörű
szirmait. Ez a szomorú nap, pedig tegnap volt… Annyira aggódom miatta. Talán ez
az oka a visszatérő rémálmoknak is. Félek, hogy elveszítem őt, félek, hogy soha
többé nem jön vissza hozzám. Ha most itt lenne velem, minden gondom megoldódna…
A sárga kis locsolóból az utolsó
csepp víz is elfogyott. Azt hiszem ideje indulnom. Letettem a locsolót, amiből
imént még a virágokat öntöztem, majd azt ajtóhoz sétáltam, de ekkor eszembe
jutott valami. Egy igazi shinobi nem indulhat el a fejvédője nélkül. A tükörhöz
sétáltam, majd a konoha jelével díszített fejvédőt a homlokomhoz helyeztem, és
hátul megkötöttem. Nem épp a legkényelmesebb viselet, de ez egyetlen tárgy, ami
hivatalosan is jelzi, hogy egy ninjával állunk szemben. A rajta lévő jel, pedig
ami miatt büszkén hordjuk, hiszen ez mutatja meg, hogy melyik faluhoz
tartozunk. Ez a legfontosabb eszköz, amit egy shinobi valaha is viselhet.
Konoha utcáinak szinte mindegyike
nagyon hosszú. Mindegyiket lakóházak, és árusok boltjai szegélyeznek végig,
mígnem a hokage irodájáig nem érnek. Én is az egyik ilyen hosszú utcában
laktam, ahol rendszerint mindig rengetegen sétáltak. Próbáltam elvegyülni a
tömegben, de rögtön egy ismerős arcba botlottam. Anko volt az, aki szokásához
híven egy adag dangot eszegetett:
- Szia Kurenai! – nevetett felém,
amint meglátott engem.
- Szia! – mondtam kissé letörten.
- Most meg mi a baj? – kérdezte
kíváncsian.
- Semmi… - válaszoltam
egyhangúan.
- Tudom, nincs itt Asuma-san, és
hiányzik neked. – csattant ki hangosan, és újabb húsgombócot kapott be.
Ezzel a mondatával teljesen
lerohamozott. Nem tudtam semmit se szólni, csak álltam ott teljesen elpirulva.
- Hiába tagadod, én látom rajtad.
Most is elvörösödtél. – folytatta pimaszul.
- Én… én… hányszor mondjam el
neked, hogy nincs köztünk semmi? – buktam ki.
- Nem gondolod, hogy ezzel
magadnak is hazudsz? – kérdezte mérgesen.
- Ez a saját magánéletem, nem
tartozik másra! – válaszoltam sértődötten.
Úgy döntöttem inkább nem
foglalkozok vele. Anko mindig is ugyanazt hajtogatta, és csak folyton zavarba
hozott engem. Már indultam volna el, amikor a hátam mögött megszólalt:
- Várj! – ordibálta, és
megpróbált engem utolérni. – Tudom, hogy haragszol rám, amiért belemászok a
magánéletedbe, de úgy gondolom, hogy Asuma megérdemel annyit, hogy valamilyen
ajándékkal kedveskedj neki, ha visszajön. Hiszen annyi mindent köszönhetsz
neki.
Igaza volt. Valahogy meg kellett
köszönnöm mindazt, amit értem tett, és Anko ötlete nagyon jól hangzott.
- Köszönöm! – mondtam végre
boldogan.
- Nincs mit! – és egy nagy széles
mosollyal búcsúzott tőlem.
Anko beszélgetése után úgy
döntöttem a maradék időt a faluba töltöm, és bevásárolok egy kicsit. Szinte az
összes üzletbe benéztem, és megvettem mindent, ami szükséges lehet. A nap
végére két hatalmas szatyorral fáradtan indultam hazafelé. Kinyitottam a
bejárati ajtót, majd elindultam a kis szűk folyosón, de ekkor léptek zajaira
lettem figyelmes.
- Kurenai-sensei, kérem várjon! –
szólalt meg a hang gazdája.
Shikamaru? Mit keres itt? Vajon
mit akarhat? Nem tán…
- Fontos dolgot kell elmondanom!
– s láttam, hogy szemeiben egyszerre keveredett a szomorúság és a fáradság
jelei is, majd a fejét lehajtva komoran folytatta:
- Asuma-sensei eltávozott
közülünk.
A pillanat amint ezeket a
szavakat kimondta szinte örökkévalóságnak tűnt. Az utolsó percben is reménykedtem
abban, hogy valami más miatt keresett fel engem. Arcomat a tenyerembe temetve
sírtam, majd térdre rogytam.
Kérem, nyugodjon meg! – próbált
vigasztalni Shikamaru, és lehajolt hozzám. – Asuma egy utolsó üzenetet hagyott
számára.
Egy utolsó üzenet? Vajon mi lehet
az?
- Az igazi Király nem a Hokage… -
kezdett bele.
Szemeim elkerekedtek a szavak
hallatán. Amit ezután mond valószínűleg mindent megváltoztat.
- … hanem a még meg nem született
gyerekek.
Újra sírni kezdtem, de most már
nem bánatomban. Örömömben sírtam. Asuma ezzel az utolsó üzenettel megmutatta,
mit kell tennem ezután. Védenem és felnevelnem kell a közös vérünket: a
születendő gyermekünket.
Fölálltam, majd letöröltem a
könnyeimet. Shikamarutól csak egy halk „Köszönöm”-mel búcsúztam, majd
megfordultam, és futásnak eredtem. Szaladtam, és szaladtam, és egész végig
egyetlen dolog járt az eszemben: utoljára még látnom kell őt, valamit még meg
kell tennem. Végül fáradtan értem a célállomásomhoz, ami egy ház volt. A
kriptológia épülete.
Úgy döntöttem inkább nem török
be, és rontok rájuk. Inkább hallgatózok. Odasétáltam az egyik ablakhoz, de
mivel túl magasan volt, így egy ládára álltam rá, hogy halljak valamit. Fejem a
betört ablaküveg felé fordítottam, és reménykedtem, hogy még nem késtem el:
- …és mi volt a halálának a
kiváltó oka? – hallottam bentről az egyikük hangját.
- A vizsgálatok szerint nagy
mennyiségű nikotint találtunk a vérében. – jött a válasz.
- Ezek szerint akkor lehet egy
szál cigaretta volt a kiváltó ok. – szólalt meg egy eddig még nem hallott hang.
- Igen valóban, de ami szemmel
látható az az, hogy testének körülbelül 50-60% megégett, és a has tájékán egy
nagyobb szúrt seb található…
Úgy látszik, még nem késtem el,
és épp időben vagyok. Lemásztam a ládáról, hogy majd az ajtóhoz sétáljak, de
ekkor két ANBU tagot pillantottam meg, akik az épülethez siettek. Szerencsére
egyikük se vett észre, így úgy döntöttem, hogy inkább továbbra is hallgatózok.
Visszaléptem a ládára, majd figyeltem, hogy hogy folytatódnak az események most
már a két ANBU taggal együtt:
- Tsunade-sama megparancsolta,
hogy azonnal induljunk el! – lihegte az egyikük.
- Igenis! – szólalt meg
határozottan az egyik orvosi ninja.
- De hisz még be se fejeztük a
vizsgálatokat! – ugrott fel a székéből a mellette lévő.
- E miatt ne aggódj, már
mindennel elkészültem. – szólalt meg egy idősebb hang. – Most pedig induljatok,
ahogy Tsunade-sama kérte.
Egy darabig nem szólt senkise,
majd arra lettem figyelmes, hogy kilépnek az ajtón. Kezükben egy hatalmas fa
dobozt cipeltek, amiben valószínűleg Asuma holteste volt található. Egy kicsit
vártam, hogy eltávolodjanak tőlem, majd utánuk eredtem. Útjuk a falun túl
valahol az erdőben, vagy még azon is túl vezethetett. Egyik fáról a másikra
ugrálva próbáltam követni őket, mígnem egyszer csak megálltak. Úgy döntöttem
kihasználom az alkalmat, és elkezdtem futni feléjük, de amikor odaértem az
egyik ANBU-s nekem szegezte a fegyverét:
- Mond csak, te meg miért követsz
minket? – kérdezte, és kardjával egyre jobban közelített a nyakamhoz.
- Hayato, de hisz ő egy konohai
ninja! – akadt ki az egyik társa.
- Nem érdekel! – ordibálta.
Mindig is utáltam az ANBU
tagjait. A vallatásuk, a viselkedésük, egyszerűen taszított engem. Most is itt
állok földbegyökerezett lábbal, mert a fegyverükkel fenyegetnek engem.
- Beszélj, máskülönben úgy
végzed, mint itt a hátam mögött lévő a dobozban.
Ez a mondata már olyan szinten
fölmérgelt engem, hogy térdre rogytam, és remegve kerestem a szavakat az
érzéseim kifejezésére:
- Maga nem tudja ki fekszik abban
a koporsóban. – kiabáltam.
- Dehogyis nem, nagyon is jól
tudom. Sarutobi Asuma, az egyik volt elit 12 őrző. Vagy talán a pénzre
pályázik, amit a holteste után kaphat? – válaszolta gúnyosan, miközben a
kardját nézegette.
- Hayato, most már elég legyen! –
szólt rá az egyikük.
- Nah jó, de akkor mondd el, hogy
miért követtél minket? – mondta egy kicsit nagyobb nyugodtsággal az ANBU-s.
- Csak szeretném látni őt
utoljára. – válaszoltam halkan.
- Ám legyen, de bármi törvénybe
ütközőt teszel személyesen én, viszlek a Hokage elé. – s két másik ninja
elmozdította a koporsó tetejét, én pedig odasétáltam, majd lehajoltam hozzá:
„Sajnálom, hogy nem tudtam
elbúcsúzni tőled, de most remélem hallod a szavaimat, és nem haragszol meg
azért amit tenni készülök. Tudod, Anko azt mondta, ha visszatérsz hozzám, akkor
lepjelek meg valami kis ajándékkal. Sajnos ez nem így történt, ezért úgy
döntöttem ezt az ajándékozást fölváltom a cserére.”
Amint ezt végiggondoltam, rögtön fölálltam, és
a fejemnél lévő csomóhoz nyúltam, majd egy laza mozdulattal kiengedtem. A konoha
jelével díszített fejvédő lassan leesett a homlokomról, majd egy fémes
koppanással ért földet. Asuma homlokvédőjével ugyanezt tettem. Eloldoztam a
csomót, majd levettem a fejéről. Most a sajátoméhoz nyúltam, és Asuma
homlokához raktam. Kicsit fölemeltem a fejét, hogy jobban odaférjek, majd megkötöttem
hátul. Ez után az övé következett. Fölemeltem, és miután a fejemhez
illesztettem, ez csomóval rögzítettem.
- Biztos a tettében, asszonyom? –
kérdezte az egyik.
Én csak egy bólintással jeleztem,
hogy igen, majd hagytam, hogy elmenjenek. Egy darabig még álltam ott Asuma
fejvédőjével a fejemen, és néztem, ahogy egyre távolodnak tőlem.
„Így maradhat az én szívem örökké
tiédben, a te szíved, pedig örökké az enyémben.” – gondoltam boldogan, végül
elindultam vissza a faluba.
Teljesen beesteledett mikorra
visszaértem: Konoha már az éjszakai fényeiben tündökölt. A házakat sok apró kis
lámpa világította ki, amik különleges hangulatot adtak a falunak.
Úgy döntöttem ideje most már
hazamenni, és pihenni egy kicsit. Út közben még gyönyörködtem a fényekben,
mígnem végül elértem a házamhoz. Benyitottam, majd végigsétáltam a folyosón.
Tudtam, hogy itt hagytam a csomagjaimat, de most valamiért, nem találtam sehol
se. Fölmentem az emeletre hátha ott megtalálom őket, de a szatyrok helyett egy
üzenetet találtam a szobám ajtajára ragasztva: „Remélem, ha majd hazaér olvassa
ezt az üzenetet. Sajnos nem tudtam utolérni mikor elfutott, így a csomagjait,
amiket itt hagyott hazavittem. Ha gondolja, bármikor jöhet értük. Shikamaru.”
Kedves tőle, hogy ilyen figyelmes velem. Azt hiszem valamelyik nap, beugrok
majd hozzájuk, de addig még aludnom is kellene.
Beléptem az ajtón, majd leültem
az ágyamra. Levettem a fejemről a fejvédőt, és egy darabig még nézegettem. A
fémes része tele volt karcolásokkal, és a kék szalagon is voltak szakadások. Valószínűleg
hosszú harc lehetett, amiben végül ő húzta a rövidebbet…
Végül letettem a homlokvédőt az
asztalra, átöltöztem, és bebújtam az ágyamba. Lehunytam a szemem, és próbáltam
az alvásra koncentrálni, de alig telt el pár perc éreztem, mintha valaki
hátulról hozzám érne, majd megölelne. „Köszönöm az ajándékot, Kurenai. Soha nem
foglak elfelejteni…” Amint meghallottam ezeket a szavakat rögtön kinyitottam a
szemem. Kerestem, hogy vajon honnan jöhetett a hang, de senkit se láttam. Csak
egy álom volt? De hiszen az nem lehet… olyan valóságosnak éreztem. Ő volt az,
Asuma, aki most már örökké itt lesz a szívemben…