The Pain of the Secret Love

Talán csak kevesen tudják igazán, milyen érzés az, amikor nem mondhatod el senkinek sem, hogyan is érzel egy bizonyos személy iránt. Csak ti ketten tudjátok, azt a kis titkot, amiről a többiek talán csak sejtik, hogy igaz. Azt a titkot, hogy ti ketten egy boldog pár vagytok.

Igen, Gokudera Hayatohoz, a hűséges jobb kezem és Vihar Őrzőmhöz, már évek óta ilyen viszony fűzött. Senki sem tudott róla, még a Vongolán belül se, de az Őrzőim közül se senki. Nehéz így élni, nehéz egy titkot elrejteni, de nem tudhatja meg más. Félek, akkor már nem úgy néznének rám az emberek, mint régen, amiért az erősebbik nemhez tartozik az, akit szeretek.

Ahogy visszatekintek pár évet a múltba, eszembe jut, hogyan is lettünk végül egy pár, hogyan is jöttünk össze. Hayato már nagyon régóta csak rám várt, csak engem szeretett, és nem tudta tovább magában tartani az érzelmeit, végül bevallotta nekem, hogy szerelmes belém. Persze akkor én még csak egy esetlen fiú voltam, a Semmirekellő Tsuna, és teljesen ledöbbentem a vallomásán. Ám legbelül úgy gondoltam, eleget vártam már Kyoko-chanra, ez a szerelem csak örökké plátói marad, és visszakozva ugyan, de azt mondtam: miért ne próbálhatnánk meg? Már nem is emlékszek, hogy történt, de végül abból az ügyetlen és folyton tiltakozó srácból egy igazi férfi, egy igazi Vongola vezér lett, aki idővel megtörhetetlen szerelmi köteléket kezdett el érezni Hayato iránt. De az idő sajnos túl gyorsan telik ahhoz, hogy minden egyes pillanatára vissza tudjon emlékezni az ember…

Ezek a gondolatok jártak éppen a fejemben, amikor kopogást észleltem az irodám bejárati ajtaján. Szemeim leemeltem a hatalmas üvegablak mögötti tájról, majd megfordultam és elmosolyodtam. Szinte el tudtam képzelni az illető sziluettjét, ahogy egy köteg papírral vagy a legújabb ötleteivel épp engem vár. Miután beengedtem őt, Hayato rögtön a tárgyra is tért:

- Tizedik! Megszereztem az iratokat, amiket kértél! – szólalt meg, olyan formális hangnemben, ahogyan egy beosztott szokott szólni a nála feljebb álló főnökéhez. Mintha nem is lenne köztünk semmi sem… Sem barátság, sem szerelem. Én nem ebbe a Hayatoba szerettem bele évekkel ezelőtt! Én azt a Hayatot szeretem, akinek szerelmes szavakat suttoghatok a fülébe, megölelhetem, megcsókolhatom, és örökké velem lehet…

Az egyik kezem előre nyújtottam, hogy elvegyem Hayato ujjai közül az irathalmazt, majd felpillantottam rá és teljesen ledermedtem. Elég csak a szemeibe néznem és a pillangók már ott röpködnek a gyomromban. Megint elfogott a vágy, és ahogy máskor sem, most se tudtam magam visszafogni. Előre hajoltam és szenvedélyesen megcsókoltam őt. Hayato karja lassan letette a papírokat, majd átkarolt engem, egyre jobban elmélyítve a csókot. El kell őt engednem, nem folytathatjuk tovább, vár ránk a munka, és ami még rosszabb, bármelyik percben benyithatnak és lebukhatunk… Végül borzongva elengedtem az ajkait és elmosolyodva kifújtam a levegőt.

- Bocsáss meg Tizedik, hogy nem tudtam visszafogni magam…! – szólalt meg hirtelen Hayato, mire én összerezzentem. Még mindig a csókja hatása alatt voltam.

- Semmi probléma, Hayato! – huppantam bele fáradtan a fekete bőrszékembe, majd hátradőltem.

- Rendben, Tizedik! Akkor én azt hiszem, megyek is! – és már fordult is volna meg, mikor kinyílt az ajtó és két vidám hang töltötte be az irodámat. Pontosabban Yamamoto, az Eső Őrzőm és Ryohei, a Nap Őrzőm hangjai. Yamamoto nem sokat változott az elmúlt évek során. Még mindig ugyanolyan vidám és mosolygós ember, mint régen is volt, Ryohei pedig kicsit visszafogta magát ugyan, de megőrizte a lelkes természetét. Bár mióta lemondtam Kyokoról, már nem szólítom őt Onii-sannak…

- Extrémül szükségünk van rád, Polipfej! – szólalt meg harsányan Ryohei Hayato felé fordulva, aki csak döbbenten nézett rá.

Hibari és a többiek már a helyszínen vannak, már csak te hiányzol, Gokudera! – folytatta Yamamoto.

Hayato egy darabig habozott, hogy vajon velem maradjon-e vagy inkább a többiekkel tartson, de egy idő után valószínűleg győzedelmeskedett rajta a „Meg kell védenem a Tizediket” – ösztöne, mivel bocsánatkérően meghajolt előttem, majd követte a többieket. Ha tehetném, én is segítenék nekik, de a folytonos munka ideláncol engem ebbe a székbe. Ráadásul én vagyok az ellenség első számú célpontja, s a szóbeszédek szerint a vezérük olyan erős, hogy lehetséges még én se tudnék elbánni vele. Persze az Őrzőim se ellene harcolnak, csak gyengébb embereivel. Byakuran rajtam kívül – egyelőre fogalmam sincs miért –, de a Vongola gyűrűkre is vadászik. Nem tudom mi célja lehet velük, de megeshet, hogy végső döntésként meg kell semmisítenem őket…

*****

Elmentek… Hayato és vele mindenki más elment, és egyedül maradtam az irodában. Muszáj most már a munkával foglalkoznom. Kicsit közelebb húztam az asztalhoz a fekete bőrszéket és leemeltem egy papírlapot a halmaz tetejéről. Ám alig kezdtem el olvasni a tartalmát, az agyam már egyáltalán nem a papírlapra nyomtatott hivatalos szövegre koncentrál. Gondolataim már teljesen más felé kalandoztak, és egy idő után azon kaptam magam, hogy csak olvasok, de egyáltalán nem tudom, hogy mit.

Végül megszorítottam a kezemben a papírlapot és föladtam, hogy be tudom fejezni így. Miért? Még ilyenkor se tudom elfelejteni Hayatot… Alig ment el egy fél órája és máris hiányzik. Máris azt akarom, hogy itt legyen, és ha nem is romantikusan összebújva, de a jelenléte is kárpótolná azt a magányt, amit itt most az üres irodámban érzek. Jelenleg ennyivel is tökéletesen elégedett lennék…

*****

Már egész alacsonyan járt a Nap és túlságon besőtédett, ahhoz, hogy tovább folytassam a munkát, így úgy döntöttem, hogy a mai napra elég volt.  Kicsit összepakoltam az asztalon, behúztam a széket, majd kiléptem az ajtón. Mára már semmi más tennivalóm nem volt, így a hálószobák felé vettem az irányt. Természetesen ezt is úgy rendeztem, hogy nekem egy szobát kelljen megosztanom Hayatoval, így senkise zavarhat minket, ha esetleg megkívánnánk egymás társaságát. Amikor végül odaértem, beléptem a szobába, felgyújtottam a villanyt, és leültem az ágyára. Szinte számítottam rá, hogy nem lesz még itt. Hiába emészt legbelül ez a magány, tudom, hogy csak később jön haza…

Már egészen besötétedett, amikor arra riadtam fel, hogy elaludtam és szörnyű rémálmom volt. Ijedten körbepillantottam, szemeimmel Hayatot kerestem, de sehol se találtam. Nem lehet! Nem lehet, hogy megtörténjen az, ami az álmomban. Nem lehet, hogy meghaljon! Azt akarom, hogy élj Hayato, még akkor is, ha már én meghaltam! Amikor már föláldoztam az életem azért, hogy te élhess. Igen, egy nap én akarlak megvédeni, amiért te oly sokszor megtetted ezt értem!

Végül az ajtó nyikorgása ébresztett fel a gondolataimból, és hatalmas kő esett le a szívemről, amikor megláttam, hogy Hayato az:

- Bocsáss meg Tizedik, hogy ilyen sokára maradtam, de sikeresen legyőztük az egyik… - kezdett bele Hayato a magyarázkodásába, de amikor odaléptem hozzá, és az egyik ujjamat a szájára helyeztem, megtorpant.

- Pszt! Elég volt mára a munkából! Most már egymásé lehetünk úgy, hogy nem kell attól tartanunk, hogy lebukhatunk! Használjuk ki ezt a kis időt! – néztem a smaragdzöld szemeibe, melyek most meglepettséget tükröztek, majd megemeltem az állát, és megcsókoltam őt. Ujjaim elkalandoztak közben, végigsimították a nyakát, majd a nyakkendőjénél kötöttek ki. Egy laza mozdulattal kibontottam, miközben folyamatosan szenvedélyesen csókoltuk egymást, majd még lentebb haladva az öltönye gombjait vettem célba. Közben Hayato is ugyanezt tette velem, levette az öltönyömet, majd az ingem is. Mikor már nem maradt más rajtunk csak a nadrágunk, Hayato lefeküdt az ágyra, s szemeivel szinte várta, hogy föléje másszak. Nem tudok ellenállni neki, hogy ne tegyem meg.

- Ezt az éjszakát most csak veled szeretném eltölteni, Hayato! – súgtam halkan a fülébe, majd megnyaltam.

Hayato halkan fölnyögött, majd sóhajtva megszólalt:

- Már én is nagyon vártam erre a pillanatra, Tizedik!

Szavaira csak elmosolyodtam, majd a fülétől elindulva egyre lentebb és lentebb haladtam a csókjaimmal. Boldoggá akarom tenni őt! Azt akarom, hogy most ezen az éjszakán ne keljen senkitől és semmitől se félnünk, csak egy dolgot érezzünk: hogy mennyire szeretjük egymást.

Hayato a kényeztetésem hatására egyre gyorsabban szedte a levegőt, ajkaiból apró nyögések szakadtak fel, én pedig úgy éreztem, képtelen vagyok már leállni. Teljesen felizgatott már ennyivel is. Nem tudok tovább várni, kívánlak Hayato!

Ujjaimmal lassan végigsimítottam a ruháján keresztül a merevedésén, mire ő még hangosabban sóhajtott fel. Szinte élvezet látni, hogy ő is mennyire szeretné már, hogy egyesüljünk. Én viszont nem tudom csak ennyivel beérni. Hiszen mióta erre a pillanatra várunk, hogy egymás karjaiban lehessünk, és a felszínre törjenek az érzéseink. Talán nem is tudod milyen nehéz titkolnom mások előtt, hogy mennyire szeretlek.

Gyorsan leszedtem róla a maradék ruháját is, majd fölé hajoltam, és folytattam a kényeztetését. Végigsimítottam az izmos teste minden egyes zugát, nyelvemmel érintettem a legkisebb porcikáját is, Hayato pedig szinte már remegett az izgalomtól.

- Tizedik… Ne hagyd abba, még…! – lihegte, majd átkarolt, és magához húzott.

- Szeretlek, Hayato! – simogattam meg az arcát, majd egy lágy csókot leheltem az ajkaira. Ő közben végigsimított a testemen, ujjai megpróbálták elérni a nadrágom gombját. Tényleg ennyire szeretné már?

- Kérlek… Tizedik… Nem bírom tovább! – nyögött fel újra.

- Ne aggódj! – távolodtam el tőle egy kicsit, majd megadtam magam és kigombolva a nadrágom, megváltam tőle.

Abban a pillanatban, ahogy ezt megtettem, Hayato rögtön újra átkarolt és szorosan megölelt.

- Tizedik… Szeretlek én is!

Ahogy a szemeibe néztem, egy teljesen más embert láttam… Nem azt, akit a hétköznapokból ismerek. A smaragdzöld szempár szinte a vágytól égett, arca kipirulva, a légzése felgyorsulva, a szíve szinte majd kiesik a helyéről, a férfiasságáról, pedig nem is beszélve. Eltűnt az a hideg és munkamániás Hayato, akinek a legtöbb ember gondolja. Az az igazság, hogy csak én tudom, valójában milyen is ő.

Még hagytam, hogy utoljára egyszer átöleljen, majd magam köré igazítottam a lábait, és lassan belé hatoltam. Ahogy egyre mélyebben és mélyebben voltam benne, Hayato annál jobban mélyült el abban a világban, amelyet csak én ismerek. Elég csak az arcára pillantanom, hogy lássam, most valószínűleg olyan testi gyönyört él át, amit nehéz szavakkal leírni.

A lassú ringatózást viszont elég gyorsan fölváltották a vad és erőteljes mozdulatok, ő, pedig belém kapaszkodva a körmeivel fölszántotta a vállam. Mind a ketten már hetek óta csak egymásra vágytunk, nem tudjuk többé visszafogni az érzéseinket.

- Ah… Tizedik… Még gyorsabban…! – kérlelt engem. Éreztem, hogy már egész közel lehet a beteljesüléshez.

Ahogy engedelmeskedtem a kérésének, Hayato nem sokkal később hangosan felnyögött, és még úgy is nehéz volt visszatartania magát, hogy a kezét a szájára tapasztotta. Még pár lökés és én is érezhetem azt a csodálatos érzést, amit most ő érez. Hamarosan eggyé válok veled, Hayato.

*****

A gyönyör, amelyet végül mindketten átéltünk, olyan intenzív volt, hogy percekig csak ziháltunk és próbáltuk normalizálni a légzésünk. Hayato erős karjai még mindig engem öleltek, mintha most is óvnia kellene valamitől. Ha többször együtt lehetnénk, ha nyíltan vállalhatnánk a kapcsolatunkat, nem kellene attól tartanunk, hogy megtudhatják a többiek. Azt hiszem… Ez a titkos szerelem fájdalma! Szeretsz valakit, aki igazán sose lehet a tiéd, hiszen nem vállalhatod fel őt. Nem mondhatod el senkinek, hogy mennyire szereted. Éppen ezért most el kell, hogy engedjelek Hayato! Jó éjszakát!

Utoljára még egy csókot nyomtam az ajkaira, majd kikászálódtam a karjai közül, hogy visszatérjek a saját ágyamba. Hayato viszont valamiért nem akart elengedni engem:

- Hova mész, Tizedik? Kérlek, ne menj el!

- Csak a saját ágyamba. Tudod, hogy könnyedén benyithat bárki és megláthatnak minket!

- Kérlek, csak erre az egy éjszakára, maradj Tizedik! – kérlelt engem. Őszintén meglepett, hogy hogy vált hirtelen ilyen gyerekessé, a fiatal énére emlékeztetett. – Annyira szeretném, hogy a karjaim közt maradhass.

- Rendben, Hayato! – mosolyodtam el. – De most már csendesebben. – simogattam meg játékosan az orrát, mire ő elvörösödött.

Hayato a kérésének sikeressége jeléül az oldalára fordult, én, pedig elhelyezkedtem mellette. Átöleltük egymást, lehunytuk a szemünket, majd mély álomba merültünk…

Az álom, amelyet aznap éjszaka láttam, furcsa volt… Tudom, hogy a saját vágyaimat vetítette ki, de soha nem lehet valóság. Abban a világban mindenki tudta, hogy mi egy pár vagyunk, és senki sem vetett meg minket érte. De vajon te is ezt akarod? Te is erről álmodsz itt mellettem? Ugyanúgy, mint nekem… Érzem… Tudom… Valahol, neked is fáj ez a titkos szerelem, Hayato…