Awakening

„Soha nem akartam ilyen erőt!”

- Sawada Tsunayoshi

Álmok. Egy világ, ahol az is valósággá válhat, amire csak vágyunk, amit csak szeretnénk, ami soha nem lehet a miénk, de az is, amitől a legjobban félünk, amitől összeszoruló, hevesen verő szívvel ébredünk, és csak akkor eszmélünk rá, hogy az egészet csak a képzeletünk szülte. Ezektől az álmoktól félünk a legjobban, ezeket az álmokat hívják rémálmoknak.

Aznap éjszaka szinte rögtön magához hívott. Elmerültem benne, mintha csak egy nagy óceán lenne, amiben egyre lentebb és lentebb süllyedek. Szinte éreztem, ahogy a víz körbevesz, és a ruhámat fodrozza, az Ég gyűrűm a nyakamba lógva hullámzik. A szemeim lehunyva, békésen hagyom, hogy magával sodorjon. Minden olyan békés és harmonikus, mint ahogy mindig is szerettem volna. Nincsenek félelmek, nincs maffia, vagy bármi rossz. Csak én és a barátaim.

 Ez a csönd viszont nem tartott örökké. A távolból egy hang törte meg a csendet, és bár eleinte halkan hallottam, lassan egyre jobban erősödött:

 - Fogadj el engem! – ismételgette. – Fogadj el engem és az erőm!

Hirtelen teljesen összerezzentem és ijedten forgattam a fejem mindenfelé, de senkit sem láttam. Mindenütt csak sötétség, amerre csak néztem. Ki lehet az? Ki az, aki meg akarja zavarni az eddigi békém?

- Szükséged van rám! – hallottam újra, és ezúttal megpróbáltam rájönni, hogy ki lehet ő. A hangja mély és határozott, soha nem hallottam még korábban. Nem akarom! Nem akarom semmi különleges erőt! Hagyj békén! Ujjaimmal a hajamba markoltam, a lábaimat fölhúztam. Próbáltam elűzni őt, de éreztem, hogy túl kitartó.

- Nem akarod? – kérdezett rá, mintha olvasni tudna a gondolataimban. – Akkor mit tennél, ha ezt látnád?

Ahogy ezt kimondta, hirtelen megfékezhetetlen késztetést éreztem arra, hogy kinyissam a szemem. Hiába küzdöttem ellene, nem tudtam legyőzni. Mikor megtettem viszont a legnagyobb meglepetésemre nem az óceán mélyét láttam. Valami sokkal megdöbbentőbb fogadott.

Az egész területen törmelékek, összetört járművek, jelzőlámpák sokasága fogadott. Egyetlen egy ház se volt már ép, csak olyanokat láttam, amelyek félig már megsérültek vagy teljesen a földdel lettek egyenlők. Az emberek eltűntek, a meglévő utcákon se járkált már senki se, minden teljesen kihalt volt és ijesztő számomra. Lassan fölfogtam, hogy hova kerültem, és egyáltalán nem nyugtatott meg a tény.

Előttem egy lerombolt város képe terült el.

- Sawada Tsunayoshi, most már te is láthatod, hogy mi lesz a jövő! – szólt újra az eddig ismert hang, de most már teljes valójában láthattam őt. A háttérben az egyik ház táblája éppen föladta a szolgálatot, mikor én megpróbáltam szemügyre venni őt. Jobb is, hogy eddig nem néztem rá, csak újabb sokkot kaptam, mikor végül megtettem. Nem akarom elhinni, de teljesen ugyanúgy néz ki, mint én. Ugyanolyan barna haj, ugyanolyan alacsony, vékony testalkat, csak a szemei és a határozottsága különbözik.

- Nem kell így rám nézned! Én vagyok a másik éned! – Most vettem észre, hogy a szemei narancssárgák, és a homlokán egy nagy láng lobog. Hatalmas erőt sugároznak felém, de úgy érzem nincs szükségem rá. Nem akarok még Vongola vezér se lenni!

- Nem érdekel! Nincs szükségem az erődre és nem vagy a másik énem sem! – kiabáltam rá. Minden erőmmel tiltakoztam ellene.

- Pedig a barátaid mindent megtettek érted! Nélkülem viszont nem tudtad megmenteni őket, és végül mind meghaltak! Nézd meg, ha nem hiszed el!

A földre pillantottam, ahol egy eddig nem látott holttest feküdt. A hosszú haja miatt nem tudtam kivenni rendesen az arcát, de csak egyetlen jó barátomnak van ilyen frizurája és öltözködési stílusa. A karján és az arcán megszámlálhatatlan vágás és seb, körülötte elszórt dinamitok.

- Gokudera-kun! – ismertem őt fel ijedten.

- Az életét áldozta, hogy megmentsen téged, és az utolsó pillanatig is ott állt melletted, de már meghalt. Ahogyan a többiek is.

Ahogy körbenéztem, megtaláltam Yamamotot, ahogy a kicsorbult kardja mellett egy házromnak támaszkodik, Ryoheit nem messze tőle, és lassan a többieket is. Mindenütt vértócsák, sebek, eltört fegyverek, mindenütt a halál borzasztó szaga terjenget.. A szívem teljesen összeszorult a látványtól, és csak nehezen tudtam visszafogni magam, hogy nem sírjam el magam.

- Nem hiszem el, hogy ez a jövő… - szólaltam meg remegő ajkakkal.

- Pedig még nem láttál mindent, Sawada Tsunayoshi! – válaszolt a másik énem, majd a lángjait használva elrepült az eddigi helyéről. Bárcsak ne tette volna meg! Bárcsak ne láttam volna azt, ami ott várt! A törmelékek között egy barna hajú fiú feküdt, a megszokott Namimoris egyenruhában. A saját, halott jövőbeli énem… Az egész testem remegni kezdett a félelemtől, túl sok volt az, amit eddig mutatott. Tudom, hogy csak egy álom az egész! Föl kell ébrednem!

- Hagyj békén! Elég volt! Nem akarok többet látni! – hátráltam kétségbeesett szemekkel, de a Semmirekellőségem még most sem hagyott cserben. Egy lábam alá kerülő kő miatt megcsúsztam, és a hátsómra estem. A másik énem láthatóan jól szórakozott rajtam, és ezzel csak egy újabb érvet adtam neki arra, hogy elfogadjam.

- Látod? Még a saját lábadon se tudsz megállni! – szólt hozzám gúnyosan, de ekkor egy meglepő dolgot tett. Felém nyújtotta a kezét. Most mit tegyek? Bízzak benne, és fogjam meg, vagy ne tegyem? Én nem akarom tényleg azt az erőt, amit nekem fölajánlott, de láttam a szörnyű jövőt, és… Nem! Én egyáltalán nem akarom ezt! Inkább elfordítottam a fejem, és összeszorítottam a szemeim. – Gyerünk, mire vársz még? Nincs más választásod!  Vagy azt akarod, hogy hamarosan tényleg úgy végezzék a barátaid és te is, ahogy láttad?

Lassan kinyitottam a szemem a szavaira, egy darabig csak vártam egy helyben, és a földön lévő köveket bámultam. Nem tudtam, hogy mit tegyek, nem tudtam, hogy mit döntsek, de azzal, amit mondott, mégiscsak megfogott. Mi van, ha tényleg ez a jövő, és nincs senki más, aki segíthetne nekem? Lassan bólintottam, felé fordítottam végre a fejem, majd először csak félve, később egyre közelítve a kezem, megérintette őt. A másik énem csak elmosolyodott, majd fölsegített engem a földről, erősen megszorította a kezem, maga felé húzott, és ezzel a lendülettel együtt el is engedett. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy elveszítettem az egyensúlyom, és mindjárt elesek, de ő megfogta a vállaim, és magához húzott. Éreztem, hogy már csak ennyi cselekedetében is mennyi erő van, és hiába nem akarom ezt az erőt, szükségem lesz rá. Csak így menthetem meg a barátaimat!

Ahogy a karjai magához szorítottak, a körülöttünk lévő táj teljesen megváltozott. A romokkal teli város fokozatosan tűnt el, és helyette a tiszta ég jelent meg a gyönyörű kék színével. Először teljesen meglepődtem, ahogy eltűnt a lábunk alól a talaj, de aztán egy sokkal váratlanabb látvány fogadott. A társam teste izzani kezdett, majd egy pillanat alatt apró, narancssárga pontokká változott. A szilánkok egy időre megálltak a levegőbe, majd gyors sebességgel felém közelítettek. Ahogy egyre közelebb kerültek hozzám, annál jobban éreztem a forróságot, az erőt, amit átadtak nekem, végül, pedig a testem magába fogadta őket. Lassan lehunytam a szemem, elmosolyodtam, majd az ismerős hang még egyszer megszólalt, mielőtt még elsötétült minden:

Most már együtt fogjuk megmenteni a világot, Sawada Tsunayoshi!

***

Hirtelen kinyitottam a szemem, a szívem hevesen vert, és a félelem szorította össze, a testem teljes megizzadt, mintha egy rémálomból ébredtem volna. De hiszen tényleg álmodtam valamit! Vajon tényleg csak az volt, vagy valóság? Nem tudom, de annyira valóságosnak hatott, mintha még mindig éreznem azt a melegséget és erőt, amit nekem adott az a másik fiú, mintha itt lakozna bennem mélyen, és mindig figyelne engem. Kicsit megijeszt ez a gondolat, de azt hiszem jobb lesz elfelejtenem az egészet. Biztos csak én képzelődöm, vagy valami ilyesmi. Hiába tűnt olyan igaznak, ez csak egy álom volt!

- Ébredj, Semmirekellő Tsuna! – hallom meg Reborn hangját.

Ásítottam egy nagyot, majd lassan fölkeltem az ágyból, és a szekrényhez sétáltam. Vajon melyik ruhám vegyem fel a mai nap? Ezen a különleges napon? Sóhajtottam egyet, majd a kedvenc kék-fehér pulóveremre esett a választásom. Bárcsak ne kellene ilyen dolgokkal törődnöm, mint hogy megállítsuk Mukurot… De talán ha bízok abban, amit az álmomban láttam, bízok abban az erőben, amit akkor éreztem, akkor sikerülhet, és véget vethetek ennek az egész harcnak örökre. Véget akarok vetni, és újra normális életet élni!

- Felkészültél, Tsuna? – nézett rám Reborn, amint a kicsit beteg állományban lévő Leonját a kalapja alá rakta.

- Igen! – bólintottam magabiztosan, majd egy mosoly jelent meg az arcomon, és követtem Rebornt.

Te leszel az első ellenfelem, Mukuro, aki miatt egy másik jövőben már mindenki meghalt a Vongolában!
Ezúttal megállítalak, Rokudo Mukuro!