The One Last Sin

Hosszú, és fárasztó küldetés ért véget Sawada Tsunayoshinak, a Vongola Tizedik vezérének, és Gokudera Hayatonak, a jobb kezének, s, hogy enyhítsék fáradalmaikat, egy hotelszobát vettek ki. Arcukon nem csak a fáradság jeleit lehetett látni, hanem karcolásokat, horzsolásokat is, és ez főleg a szürke hajú, zöld szemű férfira volt igaz, Gokuderára. Mint a Tizedik Vongola vezér jobb keze, kötelességének érezte, hogy megvédje őt, bár valahol ez a kötelesség kicsit több is volt ennél, ő sem teljesen értette ezt a dolgot. Sokat gondolkozott ezen, amikor egyedül volt, amikor csak ő volt, és a gondolatai, de nem volt képes előrébb jutni. Úgy érezte, hogy nem csak barátként szereti a Főnökét, hanem kicsit többet is érez iránta, de nem tudott ezzel az érzéssel mit kezdeni. Tudta, a Tizedik sohasem viszonozná az érzéseit, és ez sokszor csalódottá tette.

Amikor mindketten beléptek a szobába, akkor is ezen tűnődött. Nem tudta kiverni a fejéből az egészet, és bár fáradt is volt, álmos is, első útja egyből az egyik fotelhoz vezetett. Szinte szét se nézett a helyiségben egyből leült, pedig, érdemes lett volna. Legalább egy pillanatra is.

Az egész szoba antik bútorzatokkal volt tele, a függöny, a szőnyeg, az ágy, minden a régi korok stílusát idézte. Balra, közvetlen az ajtó mellett egy kétszemélyes ágy volt található, barna ágyhuzattal, és odakészített párnákkal, takarókkal. Innen, szemben egy asztal, és két fotel díszítette a szobát, ahol most a két fiatal maffiózó foglalt helyet. A foteleket olajzöld kárpittal vonták be, az asztal, pedig, egy alacsony dohányzóasztal volt, rajta egy hamutartóval, és egy váza vörös rózsával. Körben, a fal mellett, sötétbarna, fa bútorsor állt, vitrinnel, sok polccal, és férőhellyel. Valószínűleg mindre nem is lesz szükségük, főleg, ha nem maradnak sokáig. A szobából még nyílt pár helyiség: egy fürdőszoba, egy konyha, és az utcára néző erkély. Összességében egy elég jól felszerelt hely volt, kettőjüknek tökéletesen megfelelt, és még a Tizedik pénztárcáját sem terhelt meg. Bár, mintha lett is volna olyan dolog, ami megterhelhette volna…

A szürke hajú végül túltett a fáradságán, és kipakolta a zsebei tartalmát. Előkerült az öngyújtója, a cigarettája, a pisztolya, és jó pár dinamit. Harc közben legtöbbször ezeket az eszközöket használta, de leginkább a dinamitokra szakosodott. A teste szinte minden pontján képes volt elrejteni őket, hogy aztán az öngyújtója vagy a cigije lángját használva meggyújtsa őket. Néha a pisztolyát is használta, de ezt főleg akkor, mikor a dinamitok nem voltak elég hatásosak, a célpontot rögtön likvidálni kellett. Mégis most az összes golyót elhasználta. Ahogy visszaemlékezett, eszébe jutott, hogy szinte egy pillanaton múlott most is az életük. Ha ő nem siet a Tizedik segítségére, nem akart bele gondolni sem, hogy mit tett volna az az ellenséges maffia vezér vele. Megfojtotta volna, lelőtte volna, vagy kegyetlen dolgokra kényszeríti őt. Elég volt csak rá gondolnia, a testét máris átjárta a félelem, és a bűntudat újra megfertőzte az elméjét. Aggódott miatta, mert ő volt a jobb keze, aggódott miatta, mert szerette, s most is majdnem elveszítette őt. Egy idiótának érezte magát, amiért nem volt ott időben…

Hogy újra elterelje a gondolatait, a pisztolyáért nyúlt. Kivette az üres tárat, majd kicserélte egy teljesen újra. Sohasem tudhatta, hogy mikor lesz rá újra szüksége, így jobb volt az elővigyázatosság, felkészültség, hiszen a Tizedik itt van még mindig mellette. Ki tudja, lehet az ellenfeleik ide is, idetalálnak, és akkor itt kell megküzdeniük velük. A barna hajú, barna szemű társa nyugodt arccal nézte végig, ahogy a pisztolyával foglalatoskodik, mígnem megtörte a hosszú csendet, és Gokuderához intézte a szavait:

- Jó munkát végeztél ma is, Hayato! – mosolygott szelíden a Tizedik Vongola vezér, azzal a szokásos mosolyával, amivel a legtöbbször látni lehetett. A fiatal, türelmetlen énéhez képest most már sokkal összeszedettebb volt, megkomolyodott, és nehezen lehetett kihozni a sodrából. Nem úgy, mint Gokuderát, aki még most is sokszor fölkapta a vizet, és a harc közben is inkább az érzései irányították.

A férfit nem teljesen tudta meggyőzni a Főnöke szavai. Elismerést érzett, amiért megdicsérte az, akire fölnézett, de már nem volt olyan naiv, mint régen, mikor a Tizedik egyetlen pozitív szava is úgy hatott rá, mintha az egész univerzumot kapta volna meg hirtelen. A több éves egymás mellett élés, a főnök-jobb kéz kapcsolat, az, hogy Gokudera a körülbelül tíz év alatt csak reménykedett, hogy egyszer a Tizedik az övé lesz, az ő lelkesedését is kikezdte.

A barna hajú végül fölkelt a fotelból, és a társához sétált, kezét bíztatóan a másik vállára tette, nyugodt szemeivel rá nézett. Gokudera ezekben a pillanatokban érezte úgy, hogy nem tud szabadulni az érzéseitől, a Tizedik itt van mellette, és a legrosszabb időkben is támogatja őt, és az az aprócska láng, ami a szívében eddig csak pislákolt, most újra föllángolt. Érezte, hogy halványan elpirul, de próbálta ezt leplezni, nem kimutatni. A remény sugarai újra ragyogni kezdtek, pedig csak egy érintés volt. Csak egyetlen érintés volt, és újra meg tudott bocsátani önmagának, a Tizediknek, mindenkinek. Újra tudott szívből szeretni, feledni a rosszat, a fásultságot, és mosolyogni. Be kellett magának vallania, hogy valahol még mindig naiv maradt…

- Ne aggódj ennyit miattam. Nem tesz jót neked. – Még ha ő is álcázni akarta, de a Tizedik arcán is meglátszott, hogy nyugtalan Hayato miatt. Mostanában nem volt valami jó hangulatban, és állapotban, és bár sejtette az okát, segíteni sajnos nem tudott rajta. Csak annyit tudott tenni, hogy mindig bíztatta, támogatta őt, nehogy teljesen belebolonduljon a reménytelenségbe a társa. Megpróbálta nem ezt az aggódó arcát mutatni neki, és mindig mosolyogni rá. Most is így tett, majd hogy kicsit fölfrissüljön, a fürdőszoba felé vette az irányt.

Így, hogy Gokudera Hayato egyedül maradt a szobában, az asztalon lévő öngyújtójáért és cigarettás dobozáért nyúlt, és kisétált velük az erkélyre. Kivett egy szálat a dobozból, a szájába tette, majd az öngyújtóval párszor próbálkozott, mire a cigaretta átvette a lángokat, és meggyulladt. Már nem azért dohányzott, mert ideges volt, és levezette a feszültségét, mint régen, már csak azért, mert teljesen megszokta, és szüksége volt rá a harcok során. Szervezete annyira hozzászokott, hogy nem is tudta volna letenni.

Ahogy hanyagul nekitámaszkodott az erkély korlátjának, és a lenti forgalmat, és a cigije füstölgését nézte, újra megrohamozták az emlékképek. Egyedül volt, ilyenkor nem volt semmi sem, ami elterelte volna az aggodalmait, ilyenkor tudta mindig, csak ő van és a gondolatai, és az óta, mióta eljöttek ebbe a hotelbe, először jutott eszébe az igazi ok, amiért a Tizedik nem lehetett sohasem az övé. A szívében az előbb még hatalmasan égő láng most zavarossá vált, ahogy Sasagawa Kyokora gondolt, a Tizedik barátnőjére, a lányra, aki, ha nem is fizikálisan, de kettőjük közé állt. Tudta, a Tizedik szívből szereti őt, és, ha ritkán is láthatták egymást, mindig mosolyogva borultak egymás karjaiba. Ilyenkor Gokudera úgy érezte, hogy messze van tőlük, hiába nyújtaná a kezét a Tizedik felé, hiába kiabálna rá, nem venné észre sem. Aprónak érezte magát, aki még annyit sem tud megtenni, hogy megszerezze azt, akit szeret, mert olyan erősek voltak ezek a kötelékek, hogy ő már nem tudta szétszakítani őket. Tehetetlenség járta át teljesen a lelkét.

Időközben Sawada Tsunayoshi visszatért a fürdőszobából, és Gokuderát kereste. A szürke hajú meg sem lepődött a látványon, hogy a Főnöke egy szál köntösben tér vissza úgy, hogy valószínűleg nincs alatta semmi sem. Sejtette, hogy mi következik ez után, és a gondolattól fölgyorsult a szívverése, ha másképp nem is, de legalább így szerette volna a Tizediket a magáénak tudni. Belépett a szobába, ahol már Tsuna régen várta őt.

A barna hajú férfi a kétszemélyes franciaágy szélén ült, és az éppen belépő Hayatot figyelte. A köntös rajta nem volt megkötve, bárki, aki a szobában, volt szemügyre vehette az izmos mellkasát, lábát, akár még a férfiasságát is. Haja vizes tincsekben állt össze, és az apró vízcseppeket, a köntöse és az ágynemű anyagai itták be. Bal kezét Gokudera felé emelte, majd, mintha a leghűségesebb kutyáját hívná, bíztatta őt, hogy lépjen közelebb hozzá.

- Gyere, Hayato. Gyere közelebb – hívogatta őt az ujjaival, s Gokudera először teljesen ledöbbent. Szinte földbe gyökerezett a lába, ahogy a Tizedik szemeibe nézett, amelyek most teljesen eltértek a megszokottól. Most egy démont látott bennük, egy éhes démont, aki csak arra vár, hogy kielégíthesse a vágyait, fölfalhassa a prédáját, majd a megmaradt csontjait, a húscafatokat, hanyagul otthagyja, nem is törődve az áldozata érzéseivel. Félt, hogy a következő lépése újra csak csalódottságot, bűntudatot okoz majd neki, de emellett élvezni akarta a Tizedik meleg ölelését, csókját, és a biztonságot adó jelenlétét. Ezek az érzések sokkal erősebben éltek benne, mint a rosszak. Lassan eldobta az összes gátlását, és szinte teljes határozottsággal lépdelt felé.

A Tizedik magabiztos arccal nézte, ahogy a jobb keze megadja magát, és azt teszi, amire kéri, legbelül viszont tudta, hogy bűnt követ el. Tudta, hogy ezzel bántja Hayatot, fölkavarja az érzéseit, megint nem fogja tudni, hogy mit remélhet tőle, de annyira erősen éltek benne az ösztönei is, hogy nem tudott magának nemet mondani. Annyira ritkán láthatja Kyokot, annyira ritkán lehetnek együtt, és ő, pedig, nem tudja megvonni magától a romantikát, és a sexet, hogy Gokuderát használta pótlékként. Hatalmas bűn volt ez, de ő volt az egyetlen személy, aki mindig a közelében volt, és, aki meg is tette neki ezt a kérését. Hirtelen még az is átfutott az agyán, hogyan képes így, ezek után is Kyokora mosolyogni, mikor számtalanszor megtörtént már ez, számtalanszor úgymond megcsalta őt. Váratlanul Gokudera smaragdzöld szemeivel találkozott össze, és magára vonta a határozott arckifejezését.

- Mondd, Tizedik, mit szeretnél? – kérdezte a szürke férfi, akin már egyáltalán nem látszott a kételkedés. Valószínűleg már az ő agyát is átvették az ösztönei, az érzései, megállíthatatlan volt, csak arra tudott gondolni, hogy boldoggá tegye azt, akit szeret.

Válasz nem érkezett. Sawada Tsunayoshi helyette inkább a tettek mezejére lépett, és megragadva Gokudera nyakkendőjét, maga felé húzta, mire ő teljesen fölé került. Egyik kezét a tarkójára helyezte, és szinte kényszeríttette a társát, hogy szenvedélyes csókot váltson vele. Eleinte csak lassan, majd valósággal habzsolta Hayato ajkait, mintha egy édes sütemény lenne, amely egyszerűen nem fogy el, és nem tud betelni vele. Ujjai végigjátszottak a hátán, egészen a hátsójáig, és meglepődve vette észre, hogy túl sok ruha van még a partnerén. Ideje lenne tőlük megszabadulni. Elengedte Gokudera ajkait, majd fölültette őt, játékosan elkezdte kigombolni a zakója gombjait, és, mikor végzett, könnyűszerrel vált meg tőle, mintha csak egy felesleges, zavaró tárgy lenne. Így tett az ingjével, és a nyakkendőjével is, és remélte, partnere most már sokkal kényelmesebben érzi magát. Kimászott Hayato öleléséből, és az ágy távolabbi részén, megadóan elterült. Biztos volt benne, hogy ő követni fogja.

Társa nem tétovázott sokáig, valóban utána eredt, de a Tizedik megfogta a karját, fölemelte, és a legérzékenyebb pontja felé irányította. Hozzá volt már szokva az ilyen mozdulatokhoz, nem riadt meg tőle, hiszen sokszor így kapta az utasítást, hogy mit kell tennie. Lassan birtokba vette a Tizedik férfiasságát, aki ennek hatására hirtelen összeszorította a szemeit és fölnyögött az érintéstől. Ahogy Gokudera látta rajta, hogy jó érzéssel tölti el a partnerét a tevékenysége, folytatta, sőt az eddigi lassabb tempóján egyre csak gyorsított.

Szinte kapkodott a levegő után a barna hajú férfi, ahogy a lábai közt a kéz, egyre csak gyorsabban mozgott. A vágy egyre erősebben a szívébe férkőzött, akarta, hogy egyre többet és többet kapjon Hayatoból. Oldalra fordította a fejét, és szabad prédává tette a nyakát és a fület. Gokudera értette a jelet, rögtön lecsapott rá, nyalogatta, harapdálta az egyébként kényes bőrfelületet, ő pedig, még hangosabb sóhajokkal, nyögésekkel jutalmazta őt. Elméje teljesen elködösödött, csak a kielégülés járt az agyában, amit hamarosan meg is kapott tőle. Teste megfeszült ebben a pillanatban, majd bizsergető érzés járta át, mintha apró tűzijátékok lennének benne, és most fölrobbannának. Lehet Gokudera rejtette el őket benne. Nem tudott most gondolkodni, nem tudott arra sem gondolni, hogy megtette, megtette újra a bűnt, csak Hayatot és az átélt élményt érezte. Ezek az érzések viszont olyan erősek voltak, hogy percekig csak zihált, és vonaglott, kereste a saját énjét.

Gokudera nem tudta teljesen eldönteni, hogy az előző cselekedetével most jót tett vagy rosszat. Ő örült, hogy örömet okozhatott a Tizediknek, de érezte a bűnük súlyát is. Érezte, hogy hiába volt magabiztos, és bátor, most megint megbánta a tettét, megint csak lelkiismeret furdalása van. Azt kívánta, bárcsak visszaléphetne arra a pontra, mikor az erkélyről visszatérve meglátta a Tizediket, amikor az egész elkezdődött, és azt gondolta, másodjára már biztos nem esne kísértésbe. Tűnődve nézte a Főnökét, ahogy összeszedi magát, és lassan talán önmaga lesz, de nem sokáig mardoshatta a szívét a bűntudat lángjai. Az igazi démon, az igazi vadállat csak most ébredt fel a Tizedikben.

A férfi alig tudta fölfogni a történéseket, máris arra lett figyelmes, hogy a Tizedik átvette az irányítást felette, és most ő van alul, a társa, pedig, felül. A torzult szemek újra a szemeibe néztek, a szemek, amelyek előtte nyugodtan néztek rá, és az életet adták neki, most már csak követelőzőknek hatottak. Érezte, hogy ez a Tizedik nem az, akit szeret, és hogy tennie kell valamit, de ebben a pillanatban még a félelem, és a tehetetlenség leláncolta a testét. Egy kar megpróbálta erőszakosan leszedni róla a nadrágot, mire összeszedte a bátorságát, és a sajátjait segítségül hívva, megakadályozta az események rosszabbra fordulását. Bármennyire is szerette a Tizediket, de azt nem hagyhatta, hogy butaságot tegyen, elvégre ő a jobb keze. Lelökte magáról őt, majd felemelte remegő karját, és egy darabig így nézte a Főnökét.

Sajnálta a történteket, hiszen ő volt az, aki az egészbe belement, de akkor még úgy érezte, hogy minden rendben lesz. Sohasem történt eddig még hasonló, így most is úgy hitte, hogy a Tizedik nem veszti el az önkontrolját, és nem akar többet. A másik oldalról viszont igenis veszélyes volt ez az egész, hiszen ott volt a jelen esetben is megtörtént események kockázata. Gokudera hiába szerette őt, a Tizediket igazából csak a sex érdekelte, soha nem akart tőle többet. Csalódott volt, de tudta, hogy most cselekednie kell. Amit tenni készült nem azért tette, mert bántani akarta őt, azért tette, mert szerelmes volt belé, mert segíteni akarta őt, tanítani. Tudta, hogy csak így térítheti észhez a Tizediket.

Az eddig levegőben lévő karja lesújtott, és vörös nyomott hagyott a Főnöke arcán.

Sawada Tsunayoshi, mintha egy rémálomból ébredt volna, először kérdőn nézett Gokuderára, nem értette a helyzetet, majd aggódóvá vált az arca. Hirtelen lepergett róla az a törékeny maszk, amelyet azért alakított ki, hogy Hayato ne lássa rajta, mennyire fáj neki, hogy valójában csak kihasználja őt. Karjai átölelték Gokuderát, szorosan tartották őt, legbelül, pedig kevés kellett ahhoz, hogy elsírja magát. Szüksége volt Hayatora, de tudta, hogy nem így, nem ilyen áron. Ha így tesz, akkor csak mindkettőjüket bántja, és nehezen gyógyuló lelki sérüléseket okoz. Fájt neki a pofon, de hálás volt érte, mert másképp nem jött volna rá, hogy mekkora hibát követ el.

- Bocsáss meg, Hayato! Kérlek, bocsáss meg! – szólalt meg remegő hangon, és még szorosabban ölelte magához a férfit. – Tudom, az én hibám!

- Nem! – rázta meg a fejét a szürke hajú. – Ez a kettőnk bűne. A kettőnk, utolsó, egyetlen bűne, Tizedik… Sem te, sem én, nem vagyunk benne kevésbé hibásak. Ha nem szeretnélek, valószínűleg én sem tudnék lefeküdni veled, nem gondolnám azt, hogy ezzel talán közelebb kerülök hozzád... De tudom, bolond voltam, amiért mindig csak az érzéseimre hallgattam, mindig csak azt gondoltam, hogy ha megteszem veled, akkor minden rendben lesz, és boldog leszek… Nem így történt Tizedik… Végül csak egymást bántottuk… Én is ugyanúgy a bűnünk része vagyok, ahogy te is…

A férfi, ahogy elmondta a szavait, lassan lehunyta a szemét, majd a társa vállára helyezte a fejét. Arcán egy fájdalmas mosoly jelent meg, ahogy belegondolt, hogy végre kimondta az érzéseit, amiket eddig csak féltve őrzött magának. Szívét félig a megkönnyebbülés, és félig a félelem járta át, örült, hogy nyíltan beszélhetett a benne lakozó érzelmekről, de mégis félt, hogy mit fog tenni ez után. Hogyan is élhet azok után, hogy eddig csak reménykedett?

- Igazad van, Hayato – vallotta be halkan a Tizedik. Hangja lenyugodott, miután meghallotta a társa szavait, de annál is jobban fájt neki az, amit tett. Beismerte, és most már tisztán látta, nem folytathatja tovább azt az életet, amit eddig élt, nem bánthatja többé az egyetlen, és hűséges jobb kezét. Hiszen annyi mindennel tartozik neki az életben, hiszen annyiszor megmentette már az életét, és ezek tetejébe ő képes volt számtalanszor becsapni őt. Mégis hogy juthatott el idáig? Újra el akart rajta uralkodni az aggódás, a pánik, de próbálta összeszedni magát, és egy olyan döntésre szánni magát, ami megoldása lehet ennek az egész problémának. – De ne aggódj, én mindent megteszek majd azért, hogy boldog lehess – ígérte meg végül.

Gokudera Hayato nem akart hinni a fülének. A Tizedik ilyesmit mondott neki azok után, hogy ez történt? Hirtelen még azt sem tudta, hogy ezt mire vélje, hogyan értelmezze, de annyiban valamiért biztos volt, kihallotta a hangjából, hogy nem akarna összejönni vele, valamilyen másféle segítségre számíthat tőle. Nem bánta. Valamiért már úgy érezte, hogy nem lenne boldog vele, és a szerelem, amit érzett, most egy gyenge üveggolyókként homokká porladt benne. A láncok, amelyek fogva tartották a szívét, és megbilincselték, most föloldódtak, szabadságot adva neki. Nem tudta leírni azt a nyugodtságot, amit most érzett.

Végül kimászott a Főnöke öleléséből, és kicsit rosszallóan nézett rá, ahogy végignézett rajta. Az aggódó jobb kéz ösztöne még mindig élt benne, így nem tudta szó nélkül hagyni, ahogyan a Tizedik egy szál köntösben, és vizes hajjal ücsörög az ágyon:

- Jobb lenne, ha fölvennél valami ruhát és megszárítanád a hajadat! Még megfázol! – szólt rá hirtelen, mire a férfi kicsit összerezzent. – Lefürdök, utána ellátom a sebeidet is – tette hozzá elmosolyodva.

Ahogy mondta, úgy is tett, és ez a fürdő most igazán jól esett neki. Érezte, mintha a forró víz elmosna minden bánatot, amit eddig érzett, minden bűnt, megbánást, fájdalmat, és a szerelmet is, amit a Tizedik iránt érzett. Nem csak a fárasztó küldetés fáradalmait enyhítette, hanem az egész lelkét tisztította meg, és egy új embernek érezte magát, amikor végre kilépett a fürdőkádból. Egy friss és üde embernek, aki most újult erővel indul neki az élete kalandjainak. Bár a fertőtlenítő hatása kicsit fájt a bőrének, ahogyan a sérüléseire kenegette, de nem érdekelte. Úgy érezte, hogy megérdemli őket, amiért ilyen bolond volt, amiért hagyta magát ennyiszer becsapni. Határozott léptekkel kilépett a fürdőszobából, hogy a Tizedik is megkapja a maga „büntetését”, és ápolásra kerüljenek a küldetésen szerzett csúnya sebei…

****

Körülbelül egy fél év telt el azóta, és Sawada Tsunayoshi nem felejtette el az ígéretét. Az időjárás ez idő alatt hideggé és fagyossá vált, beköszöntött a tél, s a két férfi ebben a havas időjárásban kint sétálgatott az utcán. Mindkettőjükön látszott, hogy most már sokkal nyugodtabbak, nyíltabbak egymáshoz, mint eddig tették, sokat változtatott rajtuk az a bizonyos nyári nap, amikor a Tizedik azt a csúnya pofont kapta a jobb kezétől. Most mégis úgy érezte a férfi, hogy jobb bebizonyosodni arról, hogy hatásosak voltak-e az akkori szavak, tettek, így hirtelen megállt az út közepén, és Gokuderára nézve egy kérdést tett fel neki:
- Mondd Hayato… Hogy érzed magad?

- Hogy érted ezt, Tizedik? Régen kérdeztél már ilyesmit. - A szürke hajú férfi meglepődött a kérdés hallatán, szemöldökét ráncolva nézett vissza rá.

- Mit gondolsz arról a lányról, akit a múltkor bemutattam neked? – tette fel egy kicsit konkrétabban a kérdést a barna hajú, és egy perverz mosoly futott végig az arcán.

- Hát… Öööö… - Kicsit vártalanul érte ez most Gokuderát, és nem is tudta, hogy hirtelen mit válaszoljon. Valójában tetszett is neki a lány, és nehéz volt az újdonsült érzelmeiről beszélnie. – Azt hiszem, megpróbálom vele! – csillantak föl végül a szemei.

- Helyes, Hayato! Helyes! – bíztatta a társát, majd megveregette a hátát. Gokudera magabiztos arccal reagált a tettére, és bólintott egyet.

Hirtelen mind a ketten a tiszta kék ég felé néztek, ahol most a hideg idő ellenére sem volt, egyetlen felhő sem. Mintha az előttük álló utat fürkészték volna, vagy az álmaikat, a jövőt, ami még ismeretlen számukra, de egészen tisztán ott van előttük. Pontosan tudták mind a ketten, hogy ez után mit kell tenniük, támogatniuk egymást, és segíteni. Szinte egyszerre néztek vissza egymásra, és ettől a reakciótól abban a pillanatban mind a kettőjüknek nevetni támadt kedve. Még akkor sem tudták abbahagyni, mikor már újra elindultak az utcán, és a Tizedik már a hasát fogta a röhögéstől. Régen érezték ilyen jól magukat, és bármit meg tudtak volna adni, hogy ezek a boldog napok sohasem múljanak el. Tudták, mint egy igaz barát, mindig számíthatnak majd ez után a másikra…