What?! I’m Gokudera-kun’s birthday cake?!

Szeptember 9. – Gokudera-kun születésnapja.

Ahogy minden évben, most is mindenki izgatottan várta ezt a napot és egy apró ajándékkal készült Gokudera-kunnak. Én is így tettem, és már alig vártam, hogy átadjam neki.

A nagy eseményre szinte mindenki eljött, akit a barátomnak mondhatok: Yamamoto, Onii-san, Kyoko-chan és Haru, Lambo, I-pin, Reborn, Dino-san és az emberi (nélkülük már lehet, nem lenne egyben a ház), Bianchi, Fuuta, Chrome, de még a mindig ijesztő Hibari-san is.

Ahogy végignéztem a szikrázó arcukon, én is elmosolyodtam. Ők a barátaim és tudom, hogy mindig számíthatok rájuk. Hálás vagyok a sorsnak, hogy találkozhattam velük, most már nem vagyok Semmirekellő Tsuna. Legalábbis nem annyira, mint régen…

Az ünnepeltre pillantottam, aki éppen Onii-sannal vitatkozott azon, hogy születésnapja alkalmából, muszáj belépnie a boksz-klubba. Őszintén meg tudom érteni őt…

Végül észrevette, hogy éppen őt nézem, összeszedte magát, és rám vigyorgott. Azt hiszem Gokudera-kun az egyik legeslegjobb barátom az összes közül. Bár néha ő is mond fura és ijesztő dolgokat, de tudom, hogy sohasem hagyna cserben. Mindig mellettem van, és ha kell, megvéd.

A boldogságunk viszont csak addig tartott, míg meg nem pillantottuk Kyoko-chan és Haru szomorú arcait:

- Sajnos… - kezdett bele halkan Haru a mondatba.

- Gokudera-kun cicája megette a tortát… - folytatta lehajtott fejjel Kyoko-chan.

- Uri! – pattant föl rögtön a székéből a gazdája, és a konyha felé vette az irányt. Ám Reborn szavaira megtorpant:

- Ne aggódj Gokudera! Akkor a Semmirekellő Tsuna lesz a születésnapi tortád! – mutatott rám az ujjaival.

- Milyen nagyszerű ötlet, Reborn-san! – csillant fel rögtön Gokudera-kun szemei.

„Én legyek a szülinapi tortája? Nem! Én egyáltalán nem akarom ezt” – ráztam meg a fejemet, de abban a pillanatban megragadta a kezem és az emelet felé vezetett. Reborn kérlek, segíts! Kérlek, ments meg! De hiába néztem rá kétségbeesetten, ő csak ironikusan elmosolyodott. Nem tudtam mit tenni, Gokudera-kun egészen a lépcső végéig fogta a kezem. A többiek azóta már biztos aggódnak.

- Fáradj beljebb, Tizedik! – invitált be a saját szobámba, mikor végre elengedett.

- Hogy értette pontosan Reborn, hogy én leszek a tortád? – kérdeztem meg tőle egy kicsit félénken.

- Hamarosan megtudod Tizedik! Biztos, hogy nagyon élvezni fogod! – pirult el enyhén Gokudera-kun.

De akkor még egyáltalán nem tudtam, mi fog történni… Egyáltalán nem tudtam mire gondolt Gokudera-kun. Csak ültem ott és vártam, hogy kiderüljön.

- Le tudnál feküdni az ágyra, Tizedik? – kért meg rá kedvesen.

- Pe-persze! – válaszoltam zavartan, majd megtettem a kérését. Ám már akkor furcsállni kezdtem.

Gokudera-kun fölmászott az ágyra, majd könnyedén átvetette az egyik lábát rajtam, így most a teste körülbelül a derekamnál volt. Mégis miért érzem ettől a szituációtól ennyire zavartan magam? Gokudera-kun csak a barátom, semmi több!

Végül lassan fölém hajolt, zöld szemeivel mélyen az enyémébe nézett, melyek most vágyakozóvá váltak. Mintha azt súgnák: „Nincs mitől félned! Csak bízz bennem!” Biztos teljesen rákvörös lett az arcom a szemei látványától, de főleg attól, ami ez után következett…

Ujjaival elkezdte kigombolni a rajtam lévő felsőt, ami szerencsétlenségemre csak egy ing volt, így könnyedén a bőrömhöz férkőzött. Fogalmam sincs honnan szerezhette, de az egyik zsebéből egy tejszínhabos flakont húzott elő, amit párszor megrázott előttem. Abban a pillanatban megértettem, hogy Reborn, hogy gondolta, hogy én leszek Gokudera-kun tortája, és még kevésbé se akartam. Hiába láttam, hogy ő mennyire szeretné, én nem akartam ezt az egészet. Gokudera-kun még mindig csak a barátom!

Miután jól felrázta a flakont, az egyik szabadon lévő mellbimbómhoz közelített vele és valamennyit rá fújt belőle, az eredményt, pedig egy eperrel díszítette. Szörnyű! Legszívesebben abban a pillanatban elmenekültem volna, de ezt sem a lelkiismeretem, sem a lábai nem engedte. Mi történt a mindig értem aggódó Gokudera-kunnal? Miért nem látja, hogy nem élvezem azt, amit velem tesz? Végül teljesen megadtam magam, elfordítottam a kipirult arcomat és hagytam, hogy azt tegye velem, amit akar.

Éreztem, ahogy fölém hajol, ahogy megeszi az epret és lenyalogatja rólam a tejszínhabot. Éreztem, ahogy a bőrömhöz ér, de hiába mondta azt, hogy biztos nagyon jó lesz, nem volt így. Legbelül csak egy dolgot éreztem: tehetetlen voltam.

Az első mellbimbóm után következett a következő, amit ugyanúgy díszített, mint az elsőt. Ezt is le fogja nyalogatni? Elég volt egy is! Ám hiába kívántam azt, hogy ne tegye meg, ugyanúgy tett, mint az előbb. Nem akarom tudni, mi jön még ez után… Pedig, nem menekülhettem a saját sorsom elöl.

Utoljára még a hasamra húzott egy csíkot, amit szintén a nyelvével tüntetett el, majd közelebb húzódott az arcomhoz, mire én felé fordultam. Gokudera-kun zöld szemeivel találtam szembe magam, és meglepetésemben még a szám is eltátottam. Ezt kihasználva Gokudera-kun hirtelen előre hajolt, majd az ajkait a sajátomra tapasztotta.

Hallottam, ahogyan a tejszínhabos flakon kiesik a kezéből, nagy koppanással földet ér, majd elgurul valamerre a szobában, de ez a jelenlegi helyzetemen semmit se segít. Valahogy megpróbáltam visszacsókolni, a szám és a nyelvem mozgatni, de még sohase volt lányokkal se dolgom, teljesen bénának éreztem magam. Gokudera-kun rá fog jönni, hogy nem is élvezem az egészet…

- Tizedik, valami baj van? – engedte el az ajkaim. Ne, baj van! Lebuktam!

- Gokudera-kun… Izé… Ha szeretnéd még folytatni, akkor nyugodtan! – válaszoltam a lehető legkedvesebb hangon, de inkább zavartnak tűnhettem. Nem akartam megbántani őt.

- Nem Tizedik! Ha nem szeretnéd, akkor én képtelen vagyok folytatni. Én csak… - szorult ökölbe a keze az utolsó mondatra. Az arckifejezése egészen szomorúvá vált.

- Csak? – kérdeztem rá kíváncsian.

Gokudera-kun elfordította a fejét és nagyon sokáig nem válaszolt. Vajon mi az, amit nem tud elmondani nekem? Mi az, ami miatt most szótlan és a saját gondolataiba mélyed? Kérlek, Gokudera-kun, mondd el! Szeretném tudni! Válasz viszont nagyon sokáig nem érkezett.

Végül összeszedte magát és hosszú idő után végre megszólalt:

- Tizedik… Én… Szeretlek téged! – ahogy kimondta a vallomását, teljesen elvörösödött az arca.

Gokudera-kun szerelmes belém?! Nem lehet! Nem lehet, hogy ez igaz legyen! De ha jobban belegondolok, hülyének érzem magam, hogy eddig nem jöttem rá. Hiszen mindig is olyan csodálattal nézett rám, képes volna akár az életét is értem áldoznia, mindig elpirul, ha meglát engem. A jelek mindvégig ott voltak, de én képtelen voltam észrevenni őket. Egy totális idióta vagyok!

- Sajnálom Gokudera-kun, hogy eddig nem jöttem rá, de… - kezdtem bele a mondatomba, majd elgondolkoztam. – Mi lenne ha… Úgy értem, izé… Te és én megpróbálnánk… - de végül csak teljesen megzavarodtam. Mégis hogy mondhattam ilyen hülyeséget?! Az előbb még tiltakoztam, hogy nem akarom, most meg majdnem hogy szerelmet vallottam neki! Mi ütött belém?!

- Tizedik! – ölelt át hirtelen Gokudera-kun, én, pedig teljesen elvörösödtem. – Egész életemben te voltál a legnagyobb ajándék! Te voltál az, aki értelmet adott az életemnek, aki kihozott a végeláthatatlan sötétségből és megmutatta a fényt! Köszönöm Tizedik, köszönöm, hogy találkozhattam veled!

Teljesen meglepődtem azon, amit mondott. Hiszen én is pontosan ugyanígy érzek! Hiszen én is nagyon örülök neki, hogy megismerhettem, és a barátomnak mondhatom. Vajon tényleg mindig csak a barátom? Vagy már több is? Be kell végre vallanom magamnak, hogy mindig is több volt, csak én voltam bolond és menekültem… Mert nem pirultam volna el, nem jöttem volna zavarba a közelségétől, ha nem így lenne. Igen, így igaz! Nem menekülhetek többet az érzéseim elöl! Szeretlek én is Gokudera-kun!

A kezeim fölemeltem, majd átkaroltam őt, a szemem lehunytam és elmosolyodtam. El kell mondanom neki is, mennyire fontos számomra.

- Gokudera-kun! Ne aggódj, én mindig itt leszek neked! – simogattam meg a hátát és kicsit elpirultam.

- Igen, Tizedik! – erősítette meg a szavaimat, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

Így történt, hogy végül a rosszul indult szülinapi torta szerepéből, minden jóra fordult…

***

Másnap reggel viszont teljesen fáradtan és kialvatlanul ébredtem…

Lassan felfogtam, hogy tegnap milyen sorsdöntő esemény történt az életemben, majd lekászálódtam az emeletről, ahol már Anya várt:

- Tsu-kun, nem tudod véletlen hova tűnt a maradék tejszínhab és eper? Már mindenhol kerestem! – nézett rám tanácstalanul.

- Nem Anya, nem tudom. – hazudtam kicsit elpirultan. Én persze legbelül tudtam az igazságot, tudtam, hogy Gokudera-kun tüntette el őket, hogy végre rájöhessek, nem is olyan rossz szülinapi tortának lenni…

Someone Who Never be Yours

- Gokudera-kun! Nagyszerű hírem van! Kyoko-chan igent mondott a randira! – nevettél rám azon a tavaszi napon, amikor kint a padon ücsörögve beszélgettünk. Örülnöm kellene, hogy a Tizedik magánélete ilyen jól alakul, de valahogy nem tudom ezt őszintén megtenni… Hogy miért? Ezt még magam sem teljesen értem…

Mikor először találkoztam veled Tizedik, már akkor tudtam, hogy egy fontos személy leszel az életemben. A lényed, a személyiséged, mind-mind elvarázsoltak, s arra ösztönöztek, hogy melletted maradjak és megvédjelek a rossztól. De mégis mi ez az érzés, amit érzek? Ez lenne a szerelem? Ha magányos vagyok, te vagy az első személy, aki eszembe jut. Ha félek, akkor téged féltelek. Nincs egyetlen nap sem, hogy ne gondoljak rád, és mindig te vagy az első. Talán csak egy nagyon szoros barátság ez, melybe én gondolom bele ezeket a furcsa dolgokat… Nem tudom… Próbálom ezt hinni, de olyan ellentmondásos minden.

- Örülök neki, Tizedik! – vigyorgok vissza rád, és bár nem őszinte a válaszom, megpróbálom magamban elhitetni, hogy csak egy barátként gondolok rád.

Ám hiába próbáltam elmenekülni az érzéseim elöl, mégiscsak megtaláltak engem. Lassan, lassan, ahogy egyre jobban megismerlek és elvarázsolsz, már nem tudom azt mondani, hogy egy barát vagy. Arra vágyom, hogy megöleljelek, megcsókoljalak, hogy mindig mellettem legyél, de én nem akarom ezeket az érzéseket. Nem akarok szerelmes lenni egy fiúba, aki sose viszonozná az érzéseim. De hiába… Azt hiszem, sohasem érdekeltek igazán a lányok…

***

A Tizedik és Kyoko egy idő után egyre többet találkoztak, és nekem végig kell néznem, ahogy együtt beszélgetnek, és jól érzik magukat. Legszívesebben azt kívánnám, hogy ne jöjjenek össze, hogy ne alakuljanak jól a dolgok, de nem tehetem. Nem akarhatok ilyen jövőt a Tizediknek, és mint a jobb keze, mindenben támogatnom kell őt. Még, ha ennyire fáj is… Ezért Tizedik most elfelejtem, hogy valaha szerettelek is, és csak arra koncentrálok, hogy boldog lehess.

***

De minden megváltozott azon a napon, mikor én és a Tizedik egy egész napot töltöttünk el együtt. A Tizedik sugárzó mosolya és kedvessége áttörte a vékony védőfalat, amelyet azért alakítottam ki a szívemben, hogy ne szeressem őt. Újra mertem hinni, hogy egy nap boldogok lehetünk együtt, és viszonozni fogja az érzéseim.

- Kyoko-chan ma lemondta a randit… - szólaltál meg egy váratlan pillanatban. A fejed lehajtottad és inkább a földön lévő kavicsokat bámultad.

- Ne aggódj Tizedik! Én mindig itt leszek neked! – válaszoltam, és hittem, hogy ezekkel a szavakkal elérem, hogy inkább engem válassz.

- Gokudera-kun! Kyoko-chan akiért élek, ő a legfontosabb személy számomra… ő a barátnőm.

A barátnője? Mióta? Miért…? Miért nem tudok egy ilyen fontos dologról, Tizedik? Hiszen a jobb kezed vagyok! A szemeim teljesen elkerekedtek, ahogyan ezeket a szavakat kimondta.

- Mi baj, Gokudera-kun? Valami rosszat mondtam? – néztél rám kíváncsian.

- Még mindig nem jöttél rá Tizedik, hogy mit érzek irántad? – szólaltam meg halkan és a gondolataimba mélyedve.

- Nem lehet, hogy… Gokudera-kun, te szerelmes vagy belém?

 Bólintottam.

- Amióta csak megláttalak, Tizedik!

Pontosan! Az első perctől kezdve szerettelek téged, de mindvégig féltem attól, hogy csalódni fogok… Ezért inkább magamban sem fogadtam el az érzéseim irántad. De bárhogy történnek a dolgok, a végén úgyis csak a szomorúság marad. Az elejétől fogva tudtam ezt, mégis hallgattam a szívemre, és közelebb engedtelek magamhoz.

Elkéstem… Az egész vallomásommal elkéstem… Talán, ha hamarabb elfogadom az érzéseim, talán, ha nem félek attól, hogy csalódhatok, valahogy elérhettem volna, hogy megszeress… Most már viszont csak egy dolgot tehetek. El kell fogadnom, hogy soha nem lehetsz az enyém… De mégis, hogy tehetném ezt meg, mikor minden nap látlak és velem vagy? Félek… Talán örökre szenvedni fogok ettől a fájdalomtól…

White Roses for your Memory

Fehér rózsák… Mióta elmentél tőlünk, minden egyes nap egy szál rózsával emlékezek meg rád, Tizedik.

Meghaltál… S ebben az életben már nem fogsz visszatérni az élők sorába. Már nem fogom látni a mosolygó arcodat, ahogy rám nevetsz… Miért nem tudtam segíteni neked, mint a jobb kezed? Miért…?

Tisztán emlékszek mindenre. Azon a végzetes napon is ugyanitt ültem a szobámban, mikor Yamamoto berontott:

- Gokudera! – lihegte. – Azonnal indulnunk kell! Tsuna veszélyben van!

Döbbenten néztem rá, de valahol nem lepett meg a kijelentése. Folyamatosan győzködtem a Tizediket, hogy nem helyes, hogy egyedül indul el és én segíteni akarok neki, de végül nem hallgatott rám…

„Minden rendben lesz!” – mondtad mosolyogva, s én akkor, abban a percben el is hittem neked. Bíztam benned és az erődben.

Ahogy fölfogtam Yamamoto szavait rögtön elindultam összeszedni minden olyan dolgot, ami egy komolyabb csatához szükséges. A dobozokat, a gyűrűket és valamennyi dinamitot az ellenfél esetleges megtévesztésére. Mikor már mind a ketten harcra készek voltunk, elhagytuk a Vongola bázist, és kint a szabadban, elindultunk a Tizedik megmentésére.

Az erdőn át vezető ösvényen úgy futottunk, ahogy csak bírtunk. Tudtuk kinek az élete forog kockán, s nem akartunk akár egy percet is elfecsérelni. Mindeközben Yamamoto egész végig mutatta nekem az utat, így csak követnem kellett. Egészen addig, amíg valami meg nem zavart minket…

Az erdőt egy hangos pisztolylövés rázta meg.

Egy darabig mozdulni se tudtam, de amint fölfogtam a veszély súlyát, a lábaim szinte ösztönösen indultak el a hang irányába. A háttérből még hallottam, hogy Yamamoto a nevemen szólongat és megpróbál utolérni, de már nem foglalkoztam vele. Szemeim előtt csak egy cél lebegett: minél hamarabb odaérjek, még mielőtt végleg késő nem lesz. Tudom, hogy szükséged van rám.

Az ösvény végül véget ért, a fák eltűntek körülöttem, s egy tisztásra érkeztem, ahol:
- Tizedik! – pillantottam meg rögtön a földön. Az ellenségnek akkor már hűlt helye volt. – Tizedik, jól vagy?

Amint ezt megtettem azonnal megdermedtem.

- Te… te… - ajkaim megremegtek a döbbenettől. Képtelen voltam megszólalni az előttem lévő látványtól.

- …vérzek. – fejezte be helyettem a mondatot halkan, miközben felém fordította a fejét. Arcán egy aprócska mosoly jelent meg, olyan, amelyet eddig már számtalanszor láttam tőle, mégis most nem értettem miért teszi. – Örülök, hogy itt vagy, Hayato. – folytatta, és egyik karjával megpróbálta elérni a sajátom.

A szavai mindent megmagyaráztak. Lassan lehajoltam hozzá, egyik kezemmel megemeltem a fejét, majd mélyen a szemeibe néztem:

- Kérlek, tarts ki, Tizedik! Mindjárt hívok segítséget!

- Nem! – rázta meg lassan a fejét. Az a bizonyos mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról. – Nincs szükségem rá! Nekem most csak rád van szükségem! – azzal átkarolta a nyakam, közelebb húzott magához, mígnem ajkaink össze nem értek.

Éreztem a csókján a vér ízét, a fájdalmat, de valahol a boldogságot is, hogy velem lehet.

Ez volt az utolsó csók, amit tőled kaptam, Tizedik.

Végül lassan eltávolodtunk egymástól, majd hirtelen hátra fordultam. Valaki felénk közelített az erdő sűrűjében. Szinte kész lettem volna azonnal az ellenségre támadni, hogy megvédjem a sebesült Tizediket, de szerencsére erre nem volt szükség. A fák közül Yamamoto bukkant fel kivont karddal:

- Gokudera! Tsuna! Minden rendben? – nézett ránk döbbenten, majd mikor észrevette, hogy csak mi ketten vagyunk a tisztáson, visszahelyezte a kardját a hüvelyébe. Szemei rögtön szomorúvá váltak, ahogy meglátta az előttem fekvő Tizediket.

- A Tizedik súlyosan megsérült. – válaszoltam. Éreztem, hogy a hangom megremeg, hogy magam is nehezen fogom fel a történteket. – Azonnal segítenünk kell neki!

- Gokudera… Sajnos, mi már semmit sem tehetünk… - hajtotta le a fejét Yamamoto, majd leguggolt mellém.

- Hogy?! Meg kell őt mentenünk! Az a feladatom, hogy mint a jobb keze, megvédjem a Tizediket! – buktam ki a szavaitól. Nem értettem mégis, hogy mondhat ilyet. – Nem hiszem el, hogy nem tehetünk érte semmit!

- Hayato… Yamamotonak igaza van… Nincs már sok időm hátra… - szólalt meg a Tizedik halkan. Fáradt szemeivel rám nézett és megpróbált újra mosolyogni.

- Tizedik, ne mondd, hogy… - néztem rá szomorúan.

- Sajnos ebben a világban az én életem is véges… Hiába vagyok a Vongola vezére, én is ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más… Meghalhatok…

- Nem halhatsz meg Tizedik! Kérlek, ne hagyj itt engem egyedül! – kérleltem. Az egész testem remegni kezdett, s lassan azon kaptam magam, hogy a szemeimből könnyek folynak.

- Nem leszel egyedül, Hayato. Soha nem voltál egyedül… - arcán még egy utolsó mosoly tűnt fel, majd lassan lehunyta a szemét és elernyedt a teste.

Egy darabig csak meredten bámultam magam elé, majd megpróbáltam szólongatni, de válasz persze már nem érkezett… Szorosan magamhoz öleltem élettelen testét, szemeimből patakokban folyt a könny. Ki akartam magamból adni az összes felgyülemlett fájdalmat és feszültséget. Legjobban viszont azért sírtam, mert elbuktam, mint a jobb keze, nem tudtam megvédeni őt.

Az utolsó percben sem akartam elhinni, hogy meghalhatsz, Tizedik.

***

Két hónap telt el a történtek óta, de azóta se sikerült teljesen feldolgoznom. Bár elfogadtam az utolsó szavaid, de hiányt, hogy elveszítettelek, semmi sem pótolhatja. Szeretnélek újra átölelni, szeretnélek újra megcsókolni, szeretném, hogy újra együtt legyünk… Bármit megtennék, hogy újra mosolyogva azt mondd: „Köszönök mindent, Hayato” De tudom, már hiába várok, hiába akarom ezeket az érzéseket újra átélni, te már eltávoztál közölünk…

Tizedik, helyes-e egyáltalán az, amit teszek? Helyes-e egyáltalán az, hogy még mindig élek? Vagy talán nekem is jobb lenne élettelenül egy koporsó mélyén feküdni és örökre elfelejteni mindent?

Tudom, hogy nem akarnád ezt. Tudom, hogy azt akarod, hogy éljek és boldog legyek, de nélküled már nem lehetek az…

Mert ebben a világban már minden elveszett… A színek kifakultak, az emberek elhidegültek tőlem, minden szürke és színtelen. Egyedül csak a fehér rózsa él, mely most már mindig érted fog virágozni, Tizedik.

Dissonance – Viszály

- Tsuna! Ugye tudod, hogy a mai napot is az edzéssel kell eltöltened? – nézett rám Reborn, amint az edzőteremben álltunk.

- Igen! – bólintottam, mire rámszegezte a fegyverét és elsütötte. Meg akarok védeni mindenkit, vissza akarom jutatni őket a múltba… de főleg téged Gokudera-kun! Szeretlek, s képtelen lennék elviselni, ha bármi rossz is történne veled!

Pár pillanat múlva már narancssárga Ég lángok gyúltak a homlokomon és a karomon is. A felnőtt Hibari már rám várt. Előrántotta a tonfáit, gyűrűje segítségével bevonta őket lángokkal, majd rám támadt…

***

Az edzés végére olyannyira elfáradtam, hogy úgy döntöttem inkább lepihenek egy kicsit. Épp a szobámhoz vezető hosszú folyosón sétáltam, amikor két ismerős arcba botlottam:

- Gokudera-kun! Yamamoto… - ismertem fel őket, de a látvány, ami elém tárult, belém fojtotta a szót. Yamamoto karjai Gokudera-kun vállát fogták, ajkai Gokudera-kun ajkait érintették. Szóhoz se tudtam jutni a megdöbbenéstől…

- Tizedik! – vett engem észre, de én inkább elfutottam. Képtelen voltam így a szemébe nézni, képtelen voltam így bármit is mondani.

Utam a saját szobámhoz vezetett, benyitottam, majd letelepedtem az emeletes ágy alsó szintjére. Gokudera-kun ágya… Gokudera-kun, aki megcsalt engem. Fogalmam sincs, hogy mióta már, de most megtudtam… Miért… miért pont velem kell ennek történnie?

Kezeim az arcomba temettem, szemeimből könnyek folytak. Fájt, égetett az érzés, hogy ezt tette velem.

Az ajtó felöl léptek zajait hallottam, s ennek hatására ijedten fölkaptam a fejem. Valaki be akar jönni… Alig fogtam fel, már nyílt is az ajtó, s belépett rajta az, akit a legkevésbé vártam:

- Tizedik… - hallatszott Gokudera-kun hangja. – Kérlek, hagy magyarázzak el mindent! Ez nem az, aminek látszik… - folytatta, de rögtön a szavába vágtam:

- Yamamoto és te tényleg…?  - kérdeztem kétségbeesetten tőle.

- Félreérted…!

- Legalább élvezted azt a csókot? – szorítottam össze a fogaimat. A keserűség egyre jobban mardosott.

- Hogy kérdezhetsz ilyet, Tizedik?! – emelte fel hirtelen a hangját, de amint ezt észrevette, rögtön visszafogta magát. Szemei most leírhatatlan bűnbánatot tükröztek. – Én csak téged szeretlek…

- Engem…? – lepődtem meg a válaszán, de a csókjával belém fojtotta a szót.

- Csak téged! – ismételte meg az előző mondatát, majd levette a rajtam lévő kék felsőt, s apró csókokkal kezdte el behinteni a testem. Gokudera-kun… Eddig még sohasem mentünk el ilyen messzire… Kérlek, hagyd abba, nem akarom, félek… de mégis olyan jó érzés.

Végül újra az ajkaim vette célba, s ezzel a lendülettel az ágynak is döntött. Fölém mászott, majd folytatta a testem kényeztetését. Talán hinnem kellene neki… Láttam az arcát, a fájdalommal teli szemeit. Hallottam a hangját, ahogy azt mondja, csak engem szeret. Nem kételkedhetek benne.

Csókjaival egyre lentebb és lentebb haladt, míg végül az övembe nem ütközött az arca. Egy darabig még elidőzött a hasam és a köldököm környékén, majd nekiállt megszabadítani a maradék ruhámtól. Először a nadrágomtól, majd az alsómtól is, s ezzel láthatóvá vált számára a legintimebb testrészem, ami már jócskán meredezett. Teljesen elvörösödtem zavaromban…

Ő válaszképp csak magabiztosan elmosolyodott, majd sorban megvált a saját ruháitól is.

Amikor már teljesen meztelen volt, fölém hajolt, mélyen a szemeimbe nézett, s hosszú idő után végre újra megszólalt:

- Szeretlek Tizedik! – suttogta halkan, majd lehunyta szemeit, lehajolt és a mellbimbóm kezdte el nyalogatni.

Válaszolni akartam… Ott volt a nyelvemen, hogy kimondjam, én is mennyire szeretem őt, de képtelen voltam rá. Ahogyan a bőröm nyalogatta teljesen megbénult a testem. Izmaim megfeszültek, ajkaimból apró nyögések szakadtak fel.

- Felkészültél? – nézett rám újra.

Megdöbbentett a kérdése. Félek… Még mindig félek, hogy mi lesz a folytatás, de ha valóban nemmel felelek… A testem bizsereg minden egyes érintésétől, képtelen lennék már visszafordulni.

Bólintottam, mire ő arra kért, hogy húzzam fel a lábaimat, de ami ez után következett, az maga a pokol volt. Egyik ujjával belém hatolt, amit utána követett a többi is. Szemeim szorosan összeszorítottam a fájdalomtól, egyáltalán nem akartam ezt az érzést.

- Goku…dera-kun… Hagyd abba… - kérleltem, de ő nem válaszolt semmit csak megcsókolt.

Szinte észre se vettem, hogy elmúlt a fájdalom és eltűntek az ujjai is.

Amikor elváltak az ajkaink, ő eltávolodott tőlem, fölemelte a lábaim, majd lassan belém hatolt.

Ugyanaz az érzés. Ugyanaz a rossz érzés… de tudtam, hogy lazítanom kellene. Lehunytam szemeimet és megpróbáltam elengedni magam.

Végül lassan megmozdult bennem, és én önkéntelenül is fölnyögtem. Az első lökést követte a következő, majd a következő, s közben a mozgása is egyre gyorsabbá vált.

- Tizedik… Segítek neked, mint a jobb kezed…! – lihegte, azzal végigsimított a combom belső felén és a jobb kezének ujjait a péniszem felé irányította. Újra egy hangos nyögés hagyta el a számat, ahogy ujjaival fölvette a sex ritmusát.

- Szeretlek… Csak téged szeretlek, Tizedik… Csak téged… - ismételgette, miközben egyre vadabbá és vadabbá vált.

Gokudera-kun… Érzem, hogy minden egyes porcikájával csakis engem akar. Bár tudom, hogy most a bűntudat beszél belőle, de igazából senki sincs, aki az érzései útjába álljon. Még Yamamoto se…

Közel a beteljesüléshez ajkait a sajátomra tapasztotta, majd szenvedélyes csókra invitált engem. Nem bírom… Nem bírom többé visszatartani… Túl sok az inger…

Végül elmentem… vele együtt.

***

A sex után csak nagyon lassan csillapodott a légzésünk…

Szemeim lehunyva, fejemet a mellkasának támasztva öleltem őt. Persze nem győzött folyamatosan bocsánatot kérni tőlem, amiért ennyire elragadtatta magát, de nem bántam azt, amit tett. Szívemet leírhatatlan boldogság járta át, ám egy kérdés még mindig ott motoszkált a fejemben:

- Mondd, Gokudera-kun. Yamamoto mióta próbál meghódítani téged? – kérdeztem bátortalanul.

- Ez volt az első alkalom!

- Csak az első alkalom?! – lepődtem meg. Mindvégig azt gondoltam, hogyha nem is csalt meg, de Yamamoto már régóta zaklatja.

- Igen… Egész végig hűséges voltam hozzád, Tizedik! – válaszolt büszkén. – Annak a hülye baseball-bolondnak, pedig meg fogom mondani, hogy azonnal szálljon le rólam. – folytatta idegesen.

- Gokudera-kun, szeretlek! – nevettem kipirultan, és közelebb bújtam hozzá.

Tizedik… - döbbent le a reakciómon. – Én is nagyon szeretlek, ezért kérlek, ne aggódj a miatt, hogy megcsallak téged!

- Dehogy aggódom! – mosolyogtam, majd fölnéztem rá. Ujjaim beletúrtak a szürke tincseibe, szemeim lehunytam… Lassan, egész lassan közelítettem hozzá, mígnem egy forró csókban nem egyesültünk. Melyről most már mindketten tudtuk… nem ez volt az utolsó számunkra.

Dynamites are looks like flirting

„A dinamitok olyanok, mint a flörtölés” – gondolkodott el Gokudera Hayato Dr. Shamal szavain az iskolába vezető úton. Hiszen számára is van egy személy, akit szívesen meghódítana. S ez a fontos személy nem más, akit ő csak úgy hív… a Tizedik.

Ahogy így elmélyült a gondolataiban, egy ismerős hang ütötte meg a fülét, s ettől rögtön el is fogta a méreg:

- Oh, Gokudera, te is a suliba indulsz? – lepődött meg Yamamoto a fiú felbukkanásán.

- Szerinted, baseball-bolond? – vágta oda neki, s már sétált is tovább.

- Akkor menjünk együtt! – mosolygott a fekete és gyors léptekkel rögtön beérte Gokuderát.

A fiú elsötétült, ideges arccal folytatta tovább az útját az iskola felé… Soha nem értette Yamamotót, soha nem értette, hogy tud mindig mosolyogni, mindig olyan könnyedén venni az életet. Valahol mégis irigykedett rá… Hiszen ő jelenleg még azt sem tudta vajon hogyan kaphatná meg a kiszemeltjét.

- Gokudera-kun! Yamamoto! – pillantotta meg a két fiút Tsuna az iskola bejáratánál.

- Tizedik! – mosolygott rá a fiúra, és érezte, hogy egy kicsit el is pirul. Most, hogy eldöntötte, hogy szeretné megkapni őt, jobban felszínre törtek az érzései.

- Hali, Tsuna! – integetett Yamamoto is, majd a három jó barát belépett az iskolába.

***

Az osztályterembe érve lassan elfoglalták a helyüket, és végül elkezdődött az óra. Persze az osztályelső Gokuderának az első padban volt a helye, s emiatt sokszor hátrafordult, hogy láthassa a Tizediket. Így volt ez most is, hiszen nem tudta visszafogni magát.

- Gokudera! Hányszor mondjam, hogy előre figyelj? – dorgálta a tanár. – Gyere ki a táblához!

A fiú viszont tudta, ez nem lehet büntetés számára, egy kis matematika nem foghat ki rajta, és csak azt sajnálta, hogy nem mélyülhet el a Tizedik gesztenyebarna szemeiben.

Végül vége lettek az óráknak és a fiúk Tsuna háza felé tartottak. Szinte nem múlt el egy nap, hogy nem mentek át hozzá egy kicsit.

- Tsuna, emlékszel, amikor Valetin-napon csokit kaptál egy öreg nénitől? – vetett fel egy témát vidáman Yamamoto.

- Igen, és különleges csokit készített nekünk Kyoko-chan és Haru. – mosolygott vissza rá Tsuna.

Gokudera csak csendben követte őket, de valami fontos eszébe jutott a Valentin-nap és a csoki kapcsán. Miért ne lephetné meg egy kis bonbonnal a Tizediket?

- Tizedik! Bocsáss meg, el kell mennem egy kicsit! – szólalt meg hirtelen.

- Gokudera-kun? Hova mész? – lepődött meg Tsuna.

- Csak a szomszéd boltba! Mindjárt jövök! – mosolygott rá kedvesen, majd elviharzott. Szerencséjére elég gyorsan végzett a bonbon vásárlással, de akkor már sehol se találta, se a Tizediket, se az idióta baseball-mániást. Mit tehetett mást, egyedül sétált el a házhoz… Mikor benyitott már mindenki az asztalnál ült és javában folyt az ebéd.

- Sajnálom Tizedik, hogy elkéstem és nem értem ide időben! – s zavartan meghajolt előtte párszor. Szinte égett legbelül a szégyentől. Úgy érezte, ha még több ilyen dolgot tesz, akkor a Tizedik soha nem fogja elfogadni, mint jobb keze.

- Gokudera-kun! Semmi baj! – válaszolt Tsuna, és ő is kicsit zavarba jött a helyzettől.
Ebéd után a társaság nagy része az ebédlőben maradt, s beszélgetett, Lambo és I-pin, pedig inkább az alvást választotta… Egészen addig, míg Reborn be nem jelentett valami váratlant:

- Tsuna, itt az ideje egy kis edzésnek!

- Mi? De hiszen most ettünk! – akadt ki a fiú.

- Ha igazi maffia vezér akarsz lenni, akkor áldozatokat kell hoznod!

- De én nem akarok! – tiltakozott Tsuna, de erre Reborn akkorát rúgott belé hátulról, hogy a bejárati ajtóig repült.

A szürke hajú fiú kicsit aggódva nézte végig a jelenetet, remélte semmi baja nem lesz a Tizediknek az edzés alatt. Ám tudta, hogy most jött el az idő, hogy elrejtse a fiú szobájában a bonbont. Nem merte közvetlen odaadni neki, félt az elutasítástól.

Egy gyors WC-re kell mennie ki fogással, lerázta a többieket, majd fölérve a lépcsőn belépett a fiú szobájába.

Ahogy bentebb lépett rögtön meg is torpant. Hiszen most van itt először egyes egyedül, és emiatt eddig még soha nem volt ideje tüzetesebben is szétnéznie. Az ágyat, ahol minden egyes nap álomra hajtja a fejét a Tizedik, az íróasztalt, ahol tanulni szokott, a könyveket a polcon… mindent.

Az íróasztalon egy látszólag egyszerű téli kesztyű hevert, fehér alapon egy piros 27-es számmal, de Gokudera tudta, hogy nem az. Tudta, hogy ez az a kesztyű, amiben a Tizedik a harcait vívja. Lassan fölemelte az asztalról, s észrevette, hogy elpirult, ahogy tudatosult benne, hogy valóban ez az a tárgy. Kicsit gyönyörködött benne, majd az arcához emelte. Érezte rajta a Tizedik illatát, s ettől még jobban elvörösödött. Valahol legbelül viszont büszkeséget érzett, ahogy a csatáira gondolt. Tisztába volt vele, hogy szereti, lépnie kell.

Elővette a szépen becsomagolt bonbont, s már éppen az asztalra tette volna a kesztyűvel együtt, mikor halotta, hogy valaki kint járkál. Ijedtében gyorsan az asztalra pottyantotta őket, majd az ajtóhoz sietett. Meglepetésére Yamamoto lépett be:

- Hát itt voltál Gokudera! Megvagy! – vigyorgott.

Az az idióta baseball-bolond tuti azt gondolta, hogy bújócskázik vele. Hogy merte megzavarni, mikor éppen a Tizedik ajándékát „adja” át? S felindultságában még azt is elfelejtette, hogy nem írta rá a nevét a bonbonra…

***

Másnap a három fiú együtt indult el iskolába. Gokudera egész végig abban reménykedett, hogy odajön hozzá a Tizedik és megköszöni neki az ajándékot, sőt talán egy apró puszit vagy csókot is kap tőle… de ez a pillanat egészen a nap végiéig nem jött el. Helyette mindvégig kipirult, mosolygós arccal beszélt mindenkihez, és olyan volt, mintha elvarázsolták volna. Talán örül az ajándékának, talán ő is érez valamit iránta, csak fél odamenni hozzá és szemtől-szemben elmondani neki. Valami egyértelműbb jel kellene az érzései kifejezésére.

Délután szokásosan mindenki átment Tsunához és jól érezték magukat. Reborn eldöntötte, hogy a mai napot is a sportnak és az edzésnek szentelik. Persze Ryohei, Yamamoto és a többiek nagyon is örültek ennek, kivéve magát a Vongola vezér örököst, Tsunát. Újra ellenkezni próbált, de Reborn most is testi fenyítést alkalmazott.

A nap végére mindenki annyira elfáradt, hogy többen is úgy döntöttek, hogy maradnak éjszakára, így Gokudera is ebben maradt.

Egy különálló vendégszobát kapott, amit Yamamotoval kellett megosztania, de nem igazán jött álom a szemére. Gondolatai folyamatosan a Tizedik körül forogtak, fogalma se volt mit tehetne annak érdekében, hogy végre a karjai közt tarthassa.

Végül megunta a céltalan gondolkodást, és inkább a tettek mezejére lépett. Lassan, vigyázva, hogy Yamamoto fel ne ébredjen, elhagyta a szobát, majd a szemközti ajtóhoz sétált. Már nyúlt is volna a kilincshez, mikor eszébe jutott, hogy a Tizedik már biztos mélyen alszik. De akkor mégis mit tegyen? Nem tud tovább várni… Nem tud még egy napot tétlenséggel eltölteni…

Halk nyikorgással kinyílt az ajtó, s Gokudera belépett rajta. Ahogy sejtette, a Tizedik már régen aludt. Szemei lehunyva, száján édes mosollyal, olyan aranyos volt, hogy Gokudera nehezen tudott neki ellenállni. Óvatosan fölé hajolt, kezét megtámasztva a párnájában. Érezte, hogy szívverése egyre erősödik, arca kipirul, izzad a tenyere, fél megtenni azt, amire készül. Egy darabig még nézte őt, majd összeszedte magát, közelebb hajolt, s puha ajkait érintve megcsókolta a Tizediket.

Az utolsó emlék, amire ezek után Gokudera emlékezett, hogy egy erős lökés éri a mellkasát, s ő a padlóra zuhan…

***

A barna hajú fiú lassan kinyitotta a szemeit, majd fölült az ágyban. Vajon ki lehetett az, aki megzavarta nyugodt álmát? Talán az a személy, akitől mindig is akart egy csókot és most ijedtében ellökte őt? Az szörnyű lenne…

Ám nem sokáig tudott ezen gondolkodni, ugyanis a következő pillanatban egy ismerős hang szólította meg:

- Tsuna! Úgy tűnik, van egy titkos hódolód!

- Reborn! – ismerte fel a fiú a Cupido jelmezbe bújt Arcobalenot. – Ki az? – folytatta kíváncsian, de ekkor észrevette, hogy házioktatója már rég az igazak álmát alussza.

- Ne aludj el egy ilyen fontos pillanatban! – szólt rá mérgesen, ám Reborn már olyan mélyen aludt, hogy még Tsuna hangoskodása sem volt képes fölébreszteni őt.

- Tizedik! Nagyon sajnálom, amit tettem, hogy fölébresztettelek az álmodból, és hogy a tudtod nélkül bementem a szobádba, és egy doboz bonbont rejtettem el! Kérlek, bocsáss meg! – szólalt meg hirtelen a szürke hajú fiú.

- Gokudera-kun? Te vagy a titkos hódolóm? – lepődött meg Tsuna.

- Nem kellett volna ezt tennem! Annyira sajnálom! – és még párszor meghajolt a fiú előtt.

- Tudod, egész végig azt gondoltam, hogy Kyoko-chan volt, aki a bonbont küldte, de… - kezdett bele Tsuna, majd kedvesen folytatta. – Örülök annak is, hogy te voltál az!

- Komolyan? – Gokudera alig akart hinni a fülének, bár eszébe jutott, hogy ezek szerint egészen idáig nem tudott a bonbon küldőjéről a Tizedik. Fogalma se volt, hogy ez vajon, hogy történhetett meg, de ebben a pillanatban már nem érdekelte.

- Igen! – bólintott a fiú válaszképp. – Úgy érzem mindig is éreztem irántad valamit, csak féltem kimutatni. Nem akartam, hogy megvess emiatt, és elveszítselek, mint barátot, ezért csak a szívemben őriztem ezeket az érzéseket.

- Most már nincs miért aggódnod! – mosolyodott el Gokudera, majd közelebb hajolt a fiúhoz.

- Most már nincs. – hunyta le a szemeit Tsuna, majd boldogan fogadta Gokudera csókját. Testét elöntötte a forróság, szívét a boldogság, hogy a mai naptól fogva már nem kell attól tartania, hogy Gokudera soha nem viszonozza a szerelmét. Csukott szemeiből örömkönnyek folytak le egészen az álláig.

Gokudera lassan elengedte Tsuna ajkait, ujjaival letörölte a könnyeit, majd szorosan magához ölelte a fiút.

„Tizedik! Kérlek, ne sírj… Én mindig itt leszek neked, szeretni, megvédeni foglak, s mint jobb kezed, ha kell akár a világ végére is követlek…

…amíg csak forog a Föld”